A következő száz napban az elmúlt száz év legpéldátlanabb amerikai politikai kampányának lesz – nagyon is érdekelt, mert előbb-utóbb érintett – tanúja a világ. Mindkét nagy párt rendkívüli jelöltet állított. A jobboldalon egy ingatlanmilliárdos, aki soha nem töltött be közéleti tisztséget, és aki soha nem volt tagja annak a pártnak, amelyiknek most az élére állt. A baloldalon egy negyven éve a nyilvánosság előtt szereplő nő, akinek a jelölésével a Demokrata Párt máris történelmet írt. A középen pedig az amerikai választók azon jelentős része, akik nem tudnak dönteni, mert az általuk elérhető információs káoszra épülő indoktrináció – mint ma már a világon oly sokfelé – egyszerűen lehetetlenné teszi az észszerű választást.
A valóságshowk megacelebjéből lett politikus dühödten fenyegetőző konvenciója alig tudott felsorakoztatni hiteles, nagy neveket. A párt nagy öregjei meg sem jelentek, legközelebbi vetélytársa pedig meg sem támogatta Trumpot. Gyakorlatilag csak közvetlen családtagjai – közöttük a plagizáló szlovén feleség –, tehát egy mágnásdinasztia meg egy-két opportunista lihegő „szavatolta” a jelölt „Amerika-mentő” képességeit. A republikánus konvenció végén még a hagyományos léggömbzivatar sem indult el akkor, amikor kellett volna.
Ezzel szemben a demokraták négynapos fesztiválja – minden kezdeti Sanders-párti felháborodás és az orosz hackerektől származó, a pártapparátust (és közvetve a Putyin-imádó Trumpot) leleplező emaildömping ellenére – a vártnál ütősebbre sikerült. A vesztes „demokratikus szocialista” szenátor támogatásával még a szélsőséges tarkaságból is összekovácsolódott a pártegység. A Clinton mellett felsorakozó nagyágyúk több klasszissal túltettek az ellentábor vezérszónokain. Mind a négy nap olyan támogatók serege állt ki a – sokak által hiteltelennek tartott, Trump és pártja által meg egyenesen csalárdnak bélyegzett – jelölt mellett, akik hosszú ideje uralják az országos közéleti népszerűségi listák vezető helyeit.
Még a minden ellenfelét bayerzsolti vulgarizmussal mocskoló Twitter-Trump mobilbillentyűi is elhallgattak, amikor hétfő este a First Lady emelkedett szólásra. Michelle Obamát megtámadni az elhiteltelenedéssel egyenértékű. Az elnökné pátoszmentes, de érzelmekkel teli beszéde egyszerűen lenyűgözte az országot és legalábbis ideiglenesen lefegyverezte az ellentábort.
A keddi vezérszónok a mindenkinél elfogultabb Bill Clinton volt: az ország történetének első potenciális „Első Férje” (First Gentleman) és az elmúlt 56 év legelismertebb elnöke (69 százalékos teljesítménye alapján három hellyel veri Ronald Reagant a szakértők listáján). Az utóbbi időben egészségileg alaposan megroggyant, két hét múlva hetvenéves Clinton régi énjét hozta és a Nagy Kommunikátor szerepében zseniálisan adta elő kettejük történetét, amivel jelöltfelesége múltját akarta új ecsettel megfesteni – a Hillaryt súlyosan terhelő ellenséges értékelések felülírása érdekében.
Szerdán Barack Obama ragyogó beszédben emelkedett felül a politikai kakofónián és a maga komoly, visszafogott, de átgondolt meggyőződést sugárzó stílusában mutatta be volt ellenlábását majd külügyminiszterét mint az USA történetének legfelkészültebb elnökjelöltjét. Szavait nyomatékosítva hozzátette: Hillary jobb, mint akár ő maga vagy – a nagy elődhöz fordulva – Bill Clinton volt. Ugyanazon az estén szólalt fel Joe Biden alelnök, akinek talán a legkevesebb ellensége van mindkét politikai táborban, és aki leghitelesebben fordul ahhoz a fehér munkásosztályhoz, amelynek egy részét Trump üres ígéretekkel elcsábítani látszik. Különleges támogatóként megjelent Michael Bloomberg sajtómilliárdos és volt New York-i republikánus polgármester, aki – saját jobboldali vagy független jelöltetéséről lemondva – most az ellenpárt vezérét támogatja. Szerdán mutatkozott be Hillary alelnökjelöltje, Tim Kaine virginiai szenátor is, akit az ország többi része kevésbé ismer, de „szerethetőség tekintetében” sikeresen egészíti ki a demokrata listát.
A csütörtöki záróest csillaga természetesen az újdonsült elnökjelöltnő, Hillary Clinton volt, akit – akárcsak az előző héten Trumpot – saját leánya, Chelsea mutatott be jócskán visszafogott, halványan előadott, de szeretettől túláradó beszédben, miközben Ivanka Trump inkább elpolitizálta apja felvezetését.
Hillarynak hatalmas feladata volt a jelöltetés elfogadásával. Hosszú közéleti szereplése alapján az ellentábor által kialakított, hihetetlenül negatív képet (az elmúlt évtizedek jelöltjei között csak Trump szárnyalja túl a „nemtetszési listán”) kellett megpróbálnia újjávarázsolni, vagy legalábbis kiegyensúlyozni. Mindezt úgy, hogy közben egyértelművé tegye a kettejük közötti különbséget. Természetéhez híven Hillary a szokásosnál részletesebben adta elő választási programját, amely – ismét csak a megszokottnál hangsúlyosabban – beépíti a nehezen legyőzött vetélytárs szociálpolitikai követeléseit. Az utóbbiakat a szélsőjobb azonnal a „kommunizmus belopakodásaként” bélyegezte meg, és „veszélyes” balra tolódással vádolta meg a Demokrata Pártot.
A demokrata konvenció azonban látványos szerepcserét hajtott végre: a büszke hazafiasság, az USA-t „úgy szerető, ahogy van”, de még jobbá tenni akaró (bőrszín és ideológia szerint egyaránt) tarka gyülekezet a korábbi választások republikánus patriotizmusát túlszárnyalva vallotta, hogy Amerikában nem „éjfél van”, ahogy a maga felé hajló kezű ingatlanmágnás huhogja, hanem „újra reggel” – amint azt Reagan vetette be győzelmi stratégiaként.
Minden idők – de legalábbis a globális kommunikációs éra – legizgalmasabb amerikai elnökválasztása következik pontosan száz nap múlva. Addig pedig a derűlátók és a vészhuhogók ádáz harcának leszünk tanúi.
