Évtizedekre visszamenően egyértelmű, hogy az amerikai választásokon a demokrata tervek ígérnek nagyobb biztonságot és gazdasági felemelkedést a középosztálynak (az alacsonyabb rétegekről nem is beszélve). Éppen ezért az ellenkampányok nem az érdemi kérdésekre összpontosítanak, hanem a jelöltek személyiségére: a karaktergyilkosság a fő stratégiájuk. Az idei elnökválasztás különösen eklatáns példa erre a jelenségre.
Mivel a jobboldalon olyan jelölt tarolta le a mezőnyt, akinek az egyénisége világszerte felborzolta a kedélyeket, az ellentábor azon munkálkodik, hogy a szavazást átalakítsa egy róla szóló referendummá: Hillary Clinton legtöbb kampányreklámja arról szól, hogy Donald Trump sem vérmérséklete, sem tudása, sem kétes múltbeli ingatlanügyletei alapján nem felel meg az elnöki tisztségre. De fordítva is igaz: Trump kezdettől fogva csalárdnak meg hazugnak nevezte Clintont, és egész kampánya arra irányul, hogy a baloldali jelöltet személyében, családi múltjában és az Obama-kormányzatban betöltött szerepében is kompromittálja. Trump is referendumot lát a választásban, amely Hillary „megbízhatatlanságáról” szólna.
A hét elején megtartott alelnöki vita szinte a tükörképe volt az elnökjelöltek múlt heti tévépárbajának. Ezúttal a rendkívül kedélyesnek tartott (és a Demokrata Párt jobb szárnyához tartozó) Tim Kaine virginiai szenátor volt az, aki folyton ellenfele szavába vágott, és hevesen magyarázta, bizonygatta, hogy a másiknak nincs igaza. A jobboldalon Mike Pence indianai kormányzó, republikánus alelnökjelölt (aki a párt szélsőjobbjához tartozik) rendkívüli higgadtsággal, egykori rádiós műsorvezetőhöz illő mély hangon, szenvedélymentesen verte vissza a támadásokat, ami azt a benyomást keltette, hogy fölényesen legyőzte ellenfelét.
Csakhogy a vita tartalmi része pont az ellenkezőjét mutatta. Nem is a két fél által javasolt megoldások alapján, hanem amiatt, hogy Pence sorra tagadta mindazokat a kijelentéseket, ötleteléseket, emberek és csoportok elleni sértegetéseket, amelyeket ő maga vagy főnöke tett az elmúlt hetekben. Kaine azért volt ideges, mert ellenfele könnyen bizonyítható dolgokat tagadott szemrebbenés nélkül – márpedig Trump hívei rendíthetetlenül hiszik a hazugságokat. Emlékezetes, hogy Trump tavaly meg is fogalmazta ezt: „Lelőhetnék valakit az ötödik sugárút közepén, és nem veszítenék el egyetlen szavazót sem!”
Kutatók régóta keresik a magyarázatot erre a jelenségre: valamilyen álláspont, meggyőződés, hit vagy tévhit, személyiség hívei képtelenek elfogadni a mindenki más számára kézzelfogható bizonyítékokat arra, hogy amiben váltig hisznek, az közönséges hazugság, hamisítás, ámítás, megvezetés vagy csalás. Az agykutatók nevet is adtak ennek: a Dunning-Kruger hatás azt a jelenséget írja le, amikor tudatlan vagy alulképzett emberek nem fogják fel értelmezési képességeik határát, és túlbecsülik tudásukat, hozzáértésüket. Ezek az emberek, ha egyszer elhisznek valamit, megingathatatlanná válnak téves meggyőződésükben, és semmilyen racionális érvre nem, vagy dühödt ellenállással válaszolnak. Ezért nem érdemes velük vitába bocsátkozni – pedig elzárkózásuk veszélyessé teheti a választások és népszavazások kimenetelét. Olyan nagy elmék is foglalkoztak ezzel az állapottal, mint Shakespeare, Darwin vagy Bertrand Russell.
Az amerikai politikai rendszer felvilágosodás-ihlette alapítói eleve nem bíztak a populista eszközökben, ezért választották a képviseleti demokrácia többlépcsős megoldásait. A New York Times az idén világszerte megtartott referendumokat elemezve és kutatásokra hivatkozva megállapítja, hogy a legtöbb esetben a többség hajlamos volt saját egyértelmű érdekei ellen szavazni, amikor különböző okok erre ösztönözték. Az egyik legbiztosabb módszer a választók egyoldalú befolyásolására a feltett kérdés túlegyszerűsítése, a ködösítés, a megválaszolhatatlan kérdések módszere, vagy amikor a referendumot kezdeményező hatalom korlátlan anyagi és propagandalehetőségekkel bír a döntés befolyásolására.
A Brexit esetében két teljesen külön síkon folyt a kampány: a Maradók a gazdasági stabilitást tűzték zászlajukra, a Távozók viszont migránsokkal ijesztgették a vidék ilyesmire fogékonyabb lakosságát. A kolumbiai nép elutasította a fél évszázados polgárháború békés befejezését, mert az ellenzék nem akart amnesztiát nyújtani. A thaiföldi katonai junta választásokat ígért az alkotmányjavaslattal – és a nép elfogadta azt, holott az új alaptörvény súlyosan csorbítja a demokratikus jogokat. A három említett referendum érvényesen zárult, a magyar viszont nem, emlékeztet a vezető amerikai napilap, és megállapítja, hogy annak témája valójában a jelenlegi hatalom megszilárdítása volt.
A Times Kenneth Rogoff közgazdásznak, a Világbank egykori kutatási igazgatójának adja a végszót: A népszavazásos kormányzás „nem demokrácia, hanem a köztársaság orosz rulettje”. Már ahol még van köztársaság. Egy hónap múlva kiderül, hogy Amerika orosz rulettet játszott-e Trump jelölésével.
