El tudják képzelni Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet az esztergomi érsek asztalánál együtt viccelődni? Vagy Pásztor Istvánt és Korhecz Tamást a szabadkai püspökkel közösen kedélyeskedni? Mert éppen ilyesmi történt csütörtök este New Yorkban, ahol Timothy Dolan bíboros volt a házigazdája a két amerikai elnökjelöltnek egy híres pénzgyűjtő vacsorán, amelynek hatmillió dolláros bevételét a szegény gyerekek megsegítésére fordítják. A gálaestet az első amerikai katolikus elnökjelölt (1928), Al Smith egykori New York-i kormányzó (1873–1944) emlékére szervezik annak halála óta, és majd minden választási évben a vezető jelöltek is részt vesznek rajta.
Így fordulhatott elő, hogy mindössze 24 órával az utolsó szilaj tévépárbajt követően (ahol még csak kezet sem fogtak) Hillary Clinton és Donald Trump újra találkozott, a bíboros jobbján, illetve balján foglalt helyet, sőt – a gálaest hagyományait követve – (ön)ironikus beszédeket tartott önmaguk és vetélytársuk számlájára viccelődve. Noha egyikük sem katolikus, és több szempontból is „lejtett a pálya”, ez a szavazásnapi „leszámolás” előtti „utolsó vacsora” mégiscsak emberközelbe (legalábbis elit közelbe) hozta a versenyzőket.
Trump már a vacsora előtt módosította a tévévitán elhangzott elutasítását, hogy nem hajlandó eleve elfogadni a választások kimenetelét. Az ugyanis tovább borzolta ellene a Republikánus Párt kongresszusi jelöltjeit, akik közül több támogatója is elhatárolódott tőle. A jobboldali elnökjelölt ugyan tovább riogatta ohiói híveit a választási bundával (amivel persze a másik oldalt vádolja), de kategorikusan kijelentette, „abszolút elfogadja ennek a nagy és történelmi választásnak az eredményét” – ha ő győz. Soha nem lehet tudni, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak durva viccnek szánja az ilyesmit, ám hozzátette azt is, „ha tiszták lesznek a választások”, akkor elfogadja a vereséget is, de fenntartja magának a jogot a törvényes eszközökkel való jogorvoslásra. Meg azt, hogy persze győzni fog.
A gálavacsorán előadott jelöltbeszédek története meglehetősen zavaros. Az 1945-ös indulás ellenére először csak a katolikus John Kennedy és az akkori alelnök Richard Nixon jelent meg jelöltként, pár héttel az 1960-as választások előtt. A cirkusz húsz évvel később kezdődött, amikor a katolikus klérus összetűzésbe került a Demokrata Párt abortuszpárti politikájával. Olyannyira kiéleződött a dolog, hogy 1980-ban még az atommérnök—földimogyoró-ültetvényes–baptista lelkészből lett elnököt, Jimmy Cartert is kifütyülték a jelenlévők. Volt, hogy a New York-i Érsekség meg sem hívta a jelölteket: O’Connor bíboros 1996-ban Bill Clinton elnökre volt dühös, amiért az megvétózta a kései magzatelhajtást egészségi okokból sem engedélyező törvényt. John Kerry katolikus jelölt álláspontja az volt 2004-ben, hogy hite és személyes meggyőződése ugyan tiltja az abortuszt, de összamerikai politikusként nem akarja a más vallásúak számára is tiltottá tenni azt, ami nem is politikai cselekedet. Zwilling bíboros viszont azzal magyarázta a meghívó elmaradását, hogy „a kampánytémák megosztást és széthúzást teremtenek”.
Nem mintha az idei választási harc nem lenne minden eddiginél megosztóbb, sőt durvább – legalábbis a jobboldal részéről. Hillaryt és Trumpot mégis meghívták (az utóbbit feleségestül), ami talán azzal magyarázható, hogy mindkét jelölt New York-inak számít. Jelzésértékű azonban, hogy Bill Clinton – talán a húsz évvel ezelőtti meg nem hívás miatt – most sem ment el.
Mindkét jelölt megkísérelte mind az iróniát, mind az öniróniát. Mindkettőjüknek volt néhány találó tréfája saját maguk és az ellenfél számlájára, de a két beszéd nem egyenlő szintű sikert aratott. Trump szólalt fel először, és rögtön Isten fiához hasonlította magát – mert hogy ő is az apja cégénél kezdte a pályafutását – ácsként. Hozzátette ugyan, hogy csak két hétig ácskodott, de legalább kipróbálta a kemény munkát. Ezen még csak meghökkentek az adakozó elit jelenlévő tagjai, de akkor már pfujoltak is, amikor Trump „katolikusgyűlölőnek” és „annyira korruptnak” nevezte Hillaryt, hogy annak börtönben a helye. Az utóbbi ugyan egy remek vicc felütése volt – Trump meg is kérdezte, hogy most akkor kit hurrogtak le: őt, vagy a nőt –, de a poén sokkal jobban sült volna el, ha kihagyja az előzményeket. Az állítólagosan vallásos, de a Bibliát rendre tévesen idéző ingatlanmágnás megismételte a „balliberális média” képviselői elleni – ezúttal jópofizó – kritikáit, majd hozzátette, hogy ez az elit társaság valószínűleg a legnagyobb, amely valaha is összegyűlt, hogy Hillaryt hallgassa.
Clinton megint ütősebb és jobban „ülő” előadást tartott, mint ellenfele: öniróniája egyértelműbb volt, viccei pedig egyszerűbbek – noha ő sem kímélte vetélytársát. Egy pillanatban megértően ismerte el, hogy Trump nem súgógépről beszélt, mert amikor legutóbb azt használta, dühében fellökte – talán mert „nehéz lehet az eredeti orosz szövegből” okosakat mondani.
Akárcsak a szerda esti tévévita után, Trump és neje sietősen távozott, Hillary pedig – mint előző este – még sokáig csevegett a megjelentekkel. Apró jelek ezek arra, hogy ismét ő érezte magát nyeregben. Talán annak is előjele, hogy november 8-a után is ő maradhat állva a porondon.
A katolikus gálát persze korántsem nézték olyan sokan a tévében, mint a jelöltvitákat – pedig sokkal többet elárult arról, hogyan lehet mégis összetartani egy társadalmat a roppant veszélyes politikai polarizációval szemben: csakis úgy, ha az elitek – minden érdekellentét meg világnézeti különbség ellenére – megtartják a civilizált viselkedésnek, az elesettek iránti odafigyelésnek, az értük való, összefogásra alapozó tenni akarásnak – és egymás elfogadásának – legalább a látszatát.
