Attól tartok, sokakat megint gúzsba kötnek a beidegződött, a diadalmas propagandisták által fejekbe programozott meggyőződések. Pedig úgy téved az ember legkönnyebben, ha vészhelyzetben képtelen felszabadítani gondolkodását a rá kényszerített sablonoktól. A párizsi tragédia éppen ilyen helyzetnek tűnik.
Nagyjából három kategóriába lehet sorolni az eddig elhangzott reakciókat. Az első és leggyakoribb a szinte önkéntelen szolidaritásvállalás. Ezt jelképezi a „Je suis Charlie” jelszó (a néhai Kennedy elnök hidegháborús áldozatokat bátorító mondata – „Ich bin ein Berliner!” – nyomán), amely bejárta a világot, és lapunk Facebook-oldalán is megjelent a szerkesztőség nevében. Ez a kiállás azt a véleményt tükrözi, hogy a vérbe fojtott karikaturistákkal szolidaritást kell vállalni, tisztességes ember számára nem létezhet más választás.
A másik álláspontot magyarul először a kormánypárti jobbközép legkomolyabb lapja, a valasz.hu jelenítette meg, amely szerint meg lehetett volna előzni a mészárlást. A kommentátor „szegről-végről kollégáknak” nevezte az áldozatokat, de tanácsokat osztogat a „vallásgyalázó” karikaturistáknak: „mivel az Iszlám Állam terroristáit a jelek szerint nem áll módunkban megváltoztatni, csak mi magunk tehetünk bármit is a védelmünkre. Leginkább talán azzal, hogy nem közlünk szakmányban ilyen, nemcsak emberi mivoltukból kivetkőzött vadállatok, hanem minden tisztességes polgár számára viszolyogtató karikatúrákat”.
Léphaft Pál, a Magyar Szó világszínvonalon dolgozó karikaturistája a szélsőségek elkerülésére szólít fel Szent Pált idézve: „Minden szabad nekem, de nem minden használ.” És ez így is van. Csakhogy Léphaft is hozzáteszi egy brit lap intését: „Ha valamit megtanulhattunk az Iszlám Állam felemelkedéséből, akkor az éppen az, hogy a provokáció lényegtelen. A dzsihadisták azért ölnek, mert ölni akarnak.”
Éppen ez az idézet vezet el a harmadik állásponthoz: az iszlámot mélyen értő tudósok figyelmeztetnek arra, hogy a bűnténynek semmi köze a vallási parancsokhoz. Önfelkent népvezérek gyűlöletpropagandája által idomított, erkölcsi iránytűjüket vesztett lelkek bűnös cselekedete ez. Még véletlenül sem a „civilizációk harca” – ahogy az egyik legismertebb magyar gyűlöletszító megmondóember írta az óév utolsó napján a Magyar Hírlapban –, hanem a civilizációból kifordult, fanatikus népbutítók által kiforgatott bűnözők borzalmas tette.
A Magyar Nemzet még tovább megy, direkt az áldozatokra kenné a bűnt, mondván „ki szelet vet, vihart arat”, majd leszögezi: „Nem vagyunk egyformák, egyre kevésbé vannak közös értékeink, és ami még nagyobb baj, nincs közmegegyezés sem arról, hogy ezekkel a különbözőségekkel hogyan lehet békében együtt élni.” Az európai közös értékek ellen évek óta hangoló, politikai korrektséget nap mint nap kigúnyoló magyar jobboldali sajtó ezen a tragikus ponton áthághatatlan önellentmondásba keveredett. Mert igenis van mód arra, hogy együtt lehessen élni a különbözőségekkel. Például nem kell minden eltérő véleményt gyalázni, mindenütt ellenséget keresni, a teljes vulgarizmus-szókincset bevetve mocskolódni a politikai ellenfélre vagy éppen az ország legfontosabb szövetségesére. Nem kell saját híveinket a másság utálatára, sőt gyűlöletére tanítani. Mi, kisebbségi magyarok tudjuk legjobban azt, ami Pesten sajnos sokkal kevésbé látszik fontosnak.
Az amerikai politikát lépten-nyomon ostorozó kommentátorok most persze nagy ívben elkerülik azt a tényt, hogy az amerikai sajtóban még véletlenül sem jelenhet meg a Charlie Hebdoban szokásos gúnystílus – ám az ikertornyokat ennek ellenére ledöntötték azok, akiknek nem szent az emberélet, legyen az zsidó, keresztény, muzulmán, buddhista vagy ateista. A politikai korrektség tehát mégsem számíthat kigúnyolandó téveszmének, másrészt semmilyen eltántorító hatása nincs az emberi értelemmel szembemenő ideológiák fanatikusai szemében.
A párizsi tragédia legnemesebb lecsapódása mindezekkel szemben a meggyilkolt párizsi arab rendőrnek való twitteres emlékállítás: „Nem Charlie vagyok, hanem Ahmed, a halott zsaru. Charlie kigúnyolta a hitemet és a kultúrámat, én pedig az ehhez való jogát védelmezve haltam meg.” Van-e vajon egyéb, emberhez méltó lehetőségünk!?
