„Magyar vihar” keverte meg mind az Európai Parlament, mind az amerikai képviselőház egyik albizottságának kártyáit a múlt kedden. Strassbourgban a magyarországi helyzet volt napirenden annak kapcsán, hogy Orbán Viktor felvetette a halálbüntetés visszaállítását, valamint hogy őrültségnek nevezte az uniós menekültügyi kvótarendszert (ami Budapestet évi 307 menekült befogadásával „sújtaná”). A „hanyatló Nyugat” már megint rászállt volna a szegény, de büszke Magyarországra? Nem: ezúttal „magyar offenzíva” következménye volt mindkét politikai színjáték.
A miniszterelnök nyilvánvalóan nem bízik saját EP-embereiben, hiszen nem mert rájuk hagyatkozni személyes álláspontjának – a szájbarágós nemzeti konzultációval körülbástyázandó „nemzeti akaratnak” – hatékony képviseletében. Inkább meg nem hívottként is megjelent – kisebb protokollfejfájást okozva –, hogy kormányfői pozícióból magyarázza el, miszerint „mi sohasem voltunk multikulturális társadalom”.
Sok mindenről lehet és kell is vitázni EU-n innen és túl, sőt súlyos történelmi kérdések is megválaszol(hat)atlanok maradnak, de ebben az egyben nem lehet vita: ez a kijelentés vagy súlyos tévedés, vagy a múlt – és a jelen – szándékos átrajzolása. A Trianon előtti Magyar Királyság ugyanis 900 éven keresztül (első királynéjától és koronájától, pogányaitól, ortodoxaitól és katolikusaitól kezdve) sokszorosan multikulturális volt. Ezt minden végzős elemistának illik tudnia. Hogy még nagyobb legyen a csúsztatás, a mai Magyarország is tarka kultúrájú ország, akár tetszik, akár nem. És nemcsak a roma közösség meg a ki nem irtott magyar zsidók és leszármazottaik teszik azzá. Ráadásul éppen ez a magyar kormány hiányolja az utódállamok multikulturalizmusát – éppen azért, hogy a magyar nemzetiségűek is jól érezhessék magukat multikulturális szülőföldjükön.
A magyar kártya svájci hősei és antihősei – akik azért kerültek oda, mert a kártyafestők burkoltan kívánták kipellengérezni soknemzetiségű, de (akkor még) egyfejű birodalmuk Habsburg hegemonizmusát –, Tell Vilmos és társai maguk is Európa legszívósabb többnyelvű államának a védelmezői voltak. Ezért furcsa, vagy inkább súlyosan ellenhatású, azt erőltetni, hogy nem vagyunk, voltunk, leszünk multikulturális társadalom.
Washingtonban viszont már eljutottunk a kontrán és a rekontrán keresztül a „szubkontráig” is. Fedák Sári (nem a színésznő, hanem a kontrák csúcsa) ugyan nem volt jelen a képviselőház külügyi bizottságának „európai, eurázsiai és újonnan felbukkanó veszélyekkel foglalkozó” albizottságában, de a keddi meghallgatás, amelynek az „amerikai–magyar kapcsolatok jövője” címet adták, rendezési részleteiben megfelelt a giccsszínház légkörének.
A kritika nem a meghívottakra vonatkozik. Egyikük a hivatalos amerikai külpolitikát képviselte, másikuk egy emberi jogi szervezetet. Simonyi András volt washingtoni magyar nagykövet (most a vezető washingtoni politikatudományi kar egyik igazgatója) annak idején az ifj. Bush iraki háborús támogatója volt. Az új magyar nagykövet vendégként lelkesen képviselte a budapesti kormányt, Kurt Volker volt NATO-nagykövet, a McCain Intézet feje és közismerten magyarbarát konzervatív szakértőként dicsérő és bíráló ecsetvonásokkal festett hiteles képet.
Az izgalmas mellékhangot a meg sem jelent tanúk biztosították: ifj. Koszorús Ferenc, az Amerikai Magyar Szövetség (Horthy „csendőrpuccs-meghiúsító” vezérkari tisztjének fia), illetve Maximilian Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke (Teleki Pál volt miniszterelnök távoli rokona). Mindketten távolmaradtak, mert pontosan ismerték a meghallgatás valódi hátterét és célját – és ahhoz kormányközeliségük ellenére sem kívánták a nevüket nyújtani.
Az operett főszereplője Dana Rohrabacher kaliforniai republikánus képviselő volt, akit egykori kongresszusi kollégája, Connie Mack IV., kért fel a színjátékra, aki körülbelül másfél milliárd forintért lobbizik a magyar kormánynak. Viszont a háromórás produkció egyáltalán nem az amerikai–magyar kapcsolatokról szólt. Rohrabacher – a magyar adófizetők pénzén felkészítve – arra használta fel a „magyar kártyát”, hogy a „keresztényellenes” Obamán verje el a port.
Nem az a baj, hogy Orbán lobbistája kihasználta a politikai esztrád porondját, hanem az, hogy egy Rohrabacher szájába adta a pesti propagandát, hiteltelen figurára bízta „Magyarország védelmét”. Ezzel ugyanis pont az ellenkezőjét érte el, mint amire Orbánnak szüksége van. A magyar demokrácia tekintélyének visszaállítása helyett Putyin „szkanderpartnerével” és egyik utolsó amerikai csodálójával kártyázták el a pesti hitel újabb részletét.
Jó lenne már végre megtanulni megválogatni a szövetségeseket.
