Washington, szept. 4.
Csütörtökön csúcsra járt a magyar politikai dramaturgia. Röszkénél a kerítés, Pesten a Keletinél a „trójai vonat”, Bicskén a hatósági átejtés hozta a menekültdráma világméretűvé duzzadt közönsége számára a fordulatokat, de az igazi tragédia Brüsszelben játszódott. Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől – aki, saját szavai szerint, csak az érvényes szabályokat akarja betartani –, egymás után határolódtak el az Európai Unió vezetői: Donald Tusk tanácselnök kifejtette a valódi keresztény kötelesség lényegét; Martin Schulz parlamenti elnök az egyedi megoldásoktól félti az Unió egységét és a "nemzeti kormányok kudarcáról" beszélt, "mint például a magyar kormány[éról], amelyek nem tudnak, és részben nem akarnak részt venni az európai szolidaritásban"; Jean-Claude Juncker bizottsági elnök pedig nem is volt hajlandó a magyar kormányfővel együtt mutatkozni. François Hollande nehezményezte, hogy „egyes országok nem vállalják a teher rájuk eső részét”. A magyar kormánypolitika – a lehető legérthetetlenebbül – már Németországnak is nekiment, Berlinre hárítva minden felelősséget. Angela Merkel azonnal vissza is szólt, arra intve néppártbeli kollégáját, hogy az EU egy értékközösség, ahol mindenkinek vannak kötelezettségei (mint ahogy azt a magyar alaptörvény is kimondja).
Félreértés ne essék: Orbánnak igaza van, ami a dublini szabályokat illeti. Csakhogy amikor hetven éve nem látott válság lett úrrá Európa határain, akkor nem falusi csendőrmodorra van szükség, hanem igazi vezetőre, aki képes felismerni, hogy a rendkívüli idők rendkívüli megoldásokat követelnek. Ezeken a hasábokon sokat bíráltuk korábban a német kancellárt, különösen a görög válság (nem)kezelése miatt. De a menekültáradat duzzadása láttán ő volt az első, aki nemcsak felismerte a bajt, hanem megoldást is talált a „normális” időkre megalkotott „szent szabálok” felfüggesztésével. Hogy tréfával enyhítsük a helyzet komolyságát: amikor Hannibal ante portas, akkor ne „Antit, a portást” küldjük elébe, hanem egy olyan formátumú politikust, akinek van tudása, erkölcsi meg képzelőereje, mersze és hatalma is a helyzet kezeléséhez.
Orbán Viktornak igaza lehet abban is, hogy a magyar választók többsége csakugyan meg szeretné őrizni a nemzet „keresztény” arculatát. Csakhogy éppen a keresztény hit tanít a bajbajutottak támogatására – mint ahogy erre a pápa többször is emlékeztetett. Márpedig nem elég szájbarágós kérdőíveken „bevándorlónak meg terroristának” vizonálni az „idegent”, csakhogy ne kelljen elismerni menekült voltát – a világ átlát a szitán.
Orbánnak abban is (legalább részben) igaza van, hogy a helyzet megoldása az „uniós vezetők” felelőssége. Csakhogy az Unió ő maga is, aki eddig folyton a közös megoldások ellen politizált. Aki öt évet elveszteget, hogy népét a Nyugat meg az EU ellen lázítsa és lépten-nyomon összeveszik az Unió, sőt saját pártcsaládja vezetőivel, az aligha számíthat arra, hogy pont az ő vészjóslata szolgál majd alapul a racionális cselekvéshez. Aki egyedüli tagállamként egyetlen menekült befogadását is elutasította – mégoly elégtelen volt is az Európai Bizottság kvótajavaslata –, az ne abban bízzon, hogy majd pont vele vállalnak kontinensnyi szolidaritást.
Pedig Magyarországnak abszolút segítségre van szüksége, ha már nemtelen „nemzeti konzultációra”, ostoba óriásplakátokra meg könnyen kerülhető kerítésre költötte a forintmilliárdokat ahelyett, hogy a „szabályok betartásához” szükséges infrastruktúrát építette volna a magyar meg a nyugati adófizetők pénzén. De még inkább szüksége van jó tanácsra, mert a magyar hatóságok fejvesztett ide-oda kapkodása arról győzte meg a világot, hogy Magyarország képtelen kezelni a helyzetet. Ehhez képest még a krónikusan szervezetlen Szerbiát is dicséri a világsajtó, pedig 15 évvel ezelőttig a legnagyobb páriának számított a térségben.
A menekültválság valódi magyar „tankcsapdává” változott: a belső használatra szánt idegengyűlölő és uszító retorikán, propagandakampányokon és pengésdróton keresztül minden menekülő átgázolt, viszont éppen azok szerzői „akadtak fenn” a maguk állította akadályokon, ragadtak bele a maguk ásta gödrökbe. Eljutottunk odáig, hogy ha az elmúlt öt év szövetségesi oldalról érkező demokráciaféltése és (eredetileg jóhiszemű) bírálata nem lett volna elég, akkor a mai magyarországi „válságkezelésre” végképp elborzadva tekint a világ. Ez a szerző tisztában van azzal, hogy a magyar (meg az EU egységének megtörésére pályázó orosz) állami propagandához szokott füleknek ez rettenetesen hangzik, de aki kívülről szemléli a helyzetet, az egyszerűen nem láthat mást. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez valamiféle „balliberális” összeesküvés: a nyugati konzervatív sajtó éppen annyira el van hűlve a helyzet láttán, mint a többi.
Christian Amanpour, a CNN „boszniai hőse” és nemzetközi főtudósítója csütörtökön azt találta mondani a magyar szervezetlenség, szándékos akadálygördítés és az elcsigázott, agyonfrusztrált emberi lények folyamatos megvezetésének elemzése közben, hogy ami a menekültekkel történik, az „az emberiség szégyene”.
Pedig a szégyennek természetesen sok részese van, és a globálissá tornyosuló válságot csak nemzetközi együttműködéssel lehet kezelni. De vajon ki szeret összefogni olyanokkal, akik eleve idegengyűlölők, bezárkóznak és elzárkóznak mindenféle összefogástól, értékközösségtől, egymás elfogadásától?!
