Munkatársunk jegyzete
Washington, szept. 18.
Tizenegy republikánus induló sorakozott fel szerda este Ronald Reagan (1981–89) Air Force 1-ese előtt a kaliforniai elnöki könyvtárban, hogy megmérkőzzön a jobboldali jelöltségért. Mindegyikük nyilvánvaló, sőt ki is fejezett célja az volt, hogy minél inkább hasonlítson „a XX. század legnagyobb elnökére”, aki a vietnami háborúban elszenvedett vereség és Jimmy Carter szelíd külpolitikája után „újra naggyá tette Amerikát és legyőzte a kommunizmust”.
Az összehasonlítás kedvéért: az elnöki Boeing 707-es előtti jelöltsorakozó ugyanolyan giccsesnek tűnt, mint amilyen a budapesti Országháznak hátat fordító bronz-Reagan, amely az Orbán Viktor által személyesen megtisztelt 2011-es avatás óta a Szabadság-téren a szovjet hősi emlékmű felé próbál lépkedni. De a jelölteket tökéletesen megihlette a környezet, mert egymást túlharsogva – és Reagan valódi kül- meg belpolitikáján messze túl-kardcsörtetve – egyenesen hadat üzentek a fél világnak.
Carly Fiorina, aki nagyotmondásaival férfi vetélytársait is lekörözte a republikánus elnökjelölt-aspiránsok második tévévitája során (Beta/AP)
Míg az első tévévitát a szélsőjobboldali Fox „hírtévé” szervezte, addig ennek a másodiknak a középutas CNN volt a házigazdája. Ez meg is látszott a tartalmán, mert hosszasan dominált a külpolitika, és mert az elképzelés – az augusztusi fórum szabályaival szemben – valódi vitának is teret biztosított, nemcsak monológoknak: a versenyzők egymást is kérdezhették. A CNN műsorvezetője azonban mégsem múlta felül foxos kollégáit. Egyrészt azért, mert rejtett szándékból mérték nélkül tett fel olyan kérdéseket, amelyek a vezető jelölt, Donald Trump legyűrését célozták, másrészt azzal, hogy a legelemibb mellébeszélésre sem hívta fel a belehevülő szónokok – és a 23 millió néző – figyelmét. Persze az amerikai újságírás íratlan szabályai szerint a politikusokat beszélni kell hagyni, a választópolgár majd eldönti, kinek ad igazat. Ennek a következménye pedig az – és világszerte így van, nemcsak az USA-ban –, hogy a nagyobbat mondónak, a jobban színészkedőnek, a populista érveket hangoztatónak az esélyei is nagyobbak.
Így történhetett, hogy – akárcsak augusztusban, amikor a volt HP-vezérigazgató Carly Fiorina még csak az „utánpótlás-vitában” léphetett fel – most is az egyetlen női jelölt tűnt ki legjobban a mezőnyből. Nem lenne meglepő, ha a következő közvélemény-kutatások során a második helyre lépve közelítené meg Trumpot – aki megszokott öndicsőítésén túl ezen az estén semmi újat nem mondott.
Noha (Ron Paul kivételével) minden egyes jelölt hitet tett a neokonzervatív külpolitika, a neoliberális gazdaságpolitika és az ultrakeresztény erkölcspolitika alaptételei mellett, Fiorina tökéletesen kimunkált vezérstílusa, hanghordozása, elszántsága, rettenthetetlensége, a lelki gonoszságot megközelítő tekintete, elvakult merevsége, valamint közönséges hazugságok felhasználásától sem ódzkodó érvelésmódja a porban hagyta férfi vetélytársait.
Mindegyik jelölt (ismét csak Ron Paul kivételével) megígérte, hogy vissza fogja állítani az Egyesült Államok globális erőpolitikáját, amelyet „Barack Obama és Hillary Clinton adott fel”. Kisebb-nagyobb mértékben, de elszántak arra, hogy bombázni kell mindenkit, aki ennek ellenáll, de különösen Iránt, Szíriát és a kalifátust. Egyöntetűen visszaszorítanák Oroszország meg Kína terjeszkedő politikáját és „legjobb szövetségeseinkkel” – Izraellel, Japánnal és Dél-Koreával – vállvetve harcolnának a feltörekvő hatalmak meg a globális terrorizmus ellen.
Fiorina mindenkit felülmúlt a konkrét tervek ismertetésében. Elnökségének első napjára két telefonhívást ígért meg. Az első „jóbarátomnak, Bibi Netanjáhunak” szólna, akit biztosítana afelől, hogy az USA soha nem hagyja cserben Izraelt. A másodikat az iráni legfőbb vezetőhöz intézné, hogy megmondja neki: ha nem nyitja meg minden egyes nukleáris központját azonnali és állandó amerikai ellenőrzés céljából, teljesen kizárná Iránt a nemzetközi pénzügyi rendszerből. A bukott vezérigazgató még azt is konkrétan felsorolta, milyen katonai fejlesztésekkel biztosítaná, hogy Amerika a világ legerősebb katonai ereje legyen: újjáépítené a (földközi-tengeri) VI. flottát, kiépítené a rakétavédelmi rendszert, valamint egész csomó új harci brigádot állítana hadrendbe. A férfijelöltek (akik közül alig volt valaki katona) meg sem közelítették „Cruellát” ebben a kardcsörtetésben. Putyinról szólva a hölgy annyit mondott, hogy „miután már találkoztam Putyinnal, vele nem is tárgyalnék, anélkül is megértené az erőnket”.
Nincs helyünk részletezni, de talán nem is kell, mennyire elkötelezett mindegyik republikánus jelölt a neoliberális gazdaságpolitika mellett. Miközben együtt járják a héjatáncot, egymást túllicitálva fegyvereznék fel Amerikát, mindegyik leépítené a kormány társadalomformáló hatalmát, szabadjára engedné a legdurvább piaci erőket, drasztikusan csökkentené vagy akár megszüntetné az adókat és a szociális ellátást. Magyarán: mindegyik álomvilágban él.
A jobboldali jelöltek ámokfutását a magyar politikai diskurzus vetületéből szemlélve, teljesen érthetetlen, hogy a budapesti kormány miért a Republikánus Pártban reméli megtalálni amerikai pártfogóját. Azon kívül, hogy ultrakeresztény erkölcspolitikájuk minden más világnézetet lehetetlenné próbálna tenni, ebben a túlnyomórészt szélsőjobboldali mezőnyben semmi közös nincs az Orbán-kormány eddigi tevékenységével. Budapesten legfeljebb imádkozni érdemes, hogy egyikük se foglalja el a Fehér Házat.
