Munkatársunk jegyzete
Washington, dec. 11.
Két címlap, két digitális, meg papírtükör verte fel a port a héten – és verte ki egyeseknél a biztosítékot. A Time hírmagazin (3,3 milliós példányszám) Angela Merkelt választotta az év emberének, a nem kevésbé tekintélyes The Economist pedig (4,5 millió) A félelemmel játszanak című vezércikkéhez készítette címlapképét, amelyen Donald Trump, Marine Le Pen és Orbán Viktor szerepel csökkenő perspektívában (lásd a képet!), de egyformán ellenszenvet gerjesztő potrérajzokkal. Mindkét címlapot egyszerre fogadta az egyetértő üdvrivalgás és a dühös felháborodás milliós nagyságrendű megnyilvánulása. Hol tart a világ, hogy két veterán vezető és két feltörekvő politikus – két, homlokegyenest ellentétes irányú pályán – ennyire rányomta bélyegét a vége felé közeledő, viharos, zavaros, félelmeket keltő esztendőre?
Talán a New York Times címoldali elemzése világított rá legvelősebben a politikai sötétség tornyosulásának okaira: „Iszlamista militánsok tömeggyilkosságokat követnek el, migránsok határokat hágnak át, a globalizált gazdaság munkásokat nyomorgat, és eliteket gazdagít. A nyugati világ egyik sarkától a másikig új fajta jobboldali populisták népszerűsége robban, akik – mint Donald Trump, a francia Marine Le Pen és a magyar Orbán Viktor – az első világháborút követő időszak bizonytalanságérzetére hasonlító félelmekre alapozva kovácsolják politikai tőkéjüket.” A magyarok egy része nyilván büszkén állapíthatja meg, hogy jövőlátó miniszterelnökük ennek a hullámnak a taraján lovagol, és talál egyre inkább követőkre újonnan kormányra kerülők és aspiránsok között.
A múlt század húszas éveire tett hivatkozás nem véletlen: két évtizeddel a nagy világégés után egy még nagyobb következett, amelyet éppen a félelemkeltés és gyűlöletszítás el nem fojtott jelenségei váltottak ki. Innen az érzékenység, hogy a mai populistákat – a megfélemlített tömegekre célzó folytonos hivatkozásuk mellett protekcionizmusuk, kulturális sovinizmusuk és nacionalizmusuk alapján is – sokan a XX. század protofasisztáihoz hasonlítják.
A történelmi analógiák mindig gyanúsak: a következtetések csakúgy, mint a kiindulópontok. Az azonban kétségtelen, hogy a mai tömegek hasonlóképpen kizsákmányolva és elhagyatva érzik magukat a gazdasági és politikai elitek által, mint az I. világháborúban megnyomorított százmilliók. A New York Times londoni elemzője szerint a mai populisták „a korábbi szélsőjobb mozgalmakkal szemben elutasítják a nyílt rasszizmust, a militáns retorikát és az összekacsintást a fasizmussal. Csakhogy a retorika – Trump szájából különösen – annyira radikalizálódott, a militarista megoldások demonstrálása (kerítések, katonák, kitiltások) és követelése (beavatkozás a Közel-Keleten a Nyugat védelmében) annyira terjed, hogy nehéz ellenállni az összemosás csábításának. Azt viszont a lap is elismeri, hogy a magyar miniszterelnök kilóg a populisták sorából, mert nem az establishmenten (a fennálló hatalmi rendszeren) kívülről integet, hanem „egy rendszerpártot vezet, amely a még szélsőségesebb riválissal, a Jobbikkal folytatott harcban húzódik egyre jobbra.”
A vezető amerikai republikánus jelölt öntömjénező fellépéseit és radikális, de elnagyolt megoldási ötleteit mindeddig gyanakodva, de tehetetlenül nézte saját pártja. A San Bernardino-i tömeggyilkosságot követő órákban még mindenki óvatos volt, ám amikor a muzulmán elkövetők terrorista kapcsolatai felszínre kerültek, beszakadt a gát a jobboldalon. Trump tovább turbózta radikalizmusát, a párt vezető rétegei pedig – noha a rasszista elemeket elutasítják – még közelebb húzódtak egy újabb közel-keleti háború követeléséhez.
Ilyen időkben nem csoda, hogy népszerűtlenné válik az Obama- és Merkel-féle higgadt politizálás. Ezért volt az, hogy a kardcsörtetők és az általuk megvezetettek Európában és Amerikában egyaránt felhördültek a Time választásán. Az óceán nyugati oldalán egyesek Trumpot szerették volna látni helyette, Európában viszont nyilván olyasvalakit, aki – Merkellel nyíltan szembeszállni ugyan nem mer, de – a menekülthullámot és az EU-t mindenért vádolva jobban megfelel a tömegek elvárásainak. Az utóbbiak azzal a bizarr mentőötlettel nyugtatják magukat, hogy a jobboldali magyar médiában is előszeretettel démonizált német kancellár közvetlenül az IÁ vezérét, Abu Bakr Al-Bagdadit meg Trumpot előzte meg a „versenyben”, meg hogy Hitler is volt már az év embere – vagyis csupa gonosz társaságban kötött ki. Ez persze a hírmagazin megfontolásainak ignorálásából fakad.
A Time és az Economist szerkesztői azonban ellenállnak a megfélemlítés és megtévesztés logikájának: a német kancellár, egy lelkipásztor lánya, azt kérte népétől, hogy ne féljen. „Hogy higgye, a nagy civilizációk nem falakat, hanem hidakat vernek, hogy a háborúkat nemcsak a csatatereken kell megnyerni.” A nagy vezetőket nem az teszi próbára, ha népük csordaként megy utánuk, hanem amikor a rettegő tömegek nem akarják őket követni az értelem útján. Franklin Roosevelt intő szavaival élve, „az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem.”
(A szerk. megjegyzése: A Magyar Szó 2015. december 11-12-i hétvégi számában a jegyzet enyén módosult alcímmel (A populizmus bálja, a bölcs vezetés próbája) jelent meg. Az itt olvasható alcím a pontos.
