Munkatársunk jegyzete
Washington, 2016. jan. 13.
Búcsú a kongresszustól? Obama utolsó Unió-beszéde előtt Joe Biden alelnök és Paul Ryan köszönti (Fotó: Beta/AP)
Noha senki sem vezetheti Amerikát anélkül, hogy elfogadná az ország „kivételes szerepét”, Barack Obama ellenállt a populizmus csábításának. „Ha jobb politikát akarunk, […] akkor a rendszert kell megváltoztatnunk, hogy a jobbik énünket tükrözze” – ez volt utolsó Unió-beszédének központi, de egyben legelhallgatottabb üzenete. Olyan merész kijelentés ez, amilyet – Thomas Jefferson 19 évenkénti alkotmányváltási ötletén túl, amit még elnökké választása előtt javasolt – egyetlen államfő sem kockáztatott meg.
De hát Obama eddig sem titkolta, hogy másmilyen Amerikát szeretne látni. Legfeljebb hét évvel ezelőtt még hitt abban, hogy maga is képes lesz az alapos jobbításra. Egy évvel távozása előtt azonban, őszülésnek indult fejjel, az Egyesült Államok ötödik legfiatalabb elnöke már tudja, hogy a legnagyobb változást ő maga jelentette: az, hogy 2008-ban egyáltalán megválasztották. Ami önmagában véve akkora sokkot okozott, hogy az ellenzék az első naptól kezdve személyes ellehetetlenítésén ügyködött. A kíméletlen jobboldali propaganda következtében a lakosság egyötöde még mindig nem hiszi, hogy Obama „született amerikai állampolgár”, egyharmada pedig azt gondolja, hogy „kripto-muszlim” vagy „szocialista”.
Obama „országveszejtőnek” kikiáltott politikája mellett az amerikai gazdaság ma szilárdabb, mint bármelyik riválisé. A munkanélküliség a hivatalba lépése körül mért 10 százaléknak a felére, a költségvetési deficit a negyedére süllyedt (9,8-ról 2,5 százalékra). Hatvan százalékkal csökkent a kőolajimport, majdnem négyszeresére ugrott az alternatív energiatermelés. Hét évvel ezelőtt kétszázezer amerikai katona harcolt külföldön, ma már csak tizedannyi. Nukleáris leszerelési, globális kereskedelmi és klímavédelmi egyezmények születtek, diplomáciai csatornák álltak helyre (Kuba, Irán), az ország barátai és szövetségesei (egy-két kivétellel) szorosabb kapcsolatokat ápolnak az USA-val, mint 2009 előtt.
Mindezt a jobboldal úgy állítja be, hogy Obamának „fogalma sincs a világ működéséről”, illetve hogy „lemondott az Egyesült Államok világvezető szerepéről”. A fő érv, hogy nem hajlandó újabb háborúkat indítani, „legyengítette” a fegyveres erőket, sőt „lepaktált” az ország legnagyobb ellenségével, a teheráni klerikalista rezsimmel.
Még meg sem kezdődött a kedd esti beszéd, kiváló alkalom adódott egy újabb Obama-ellenes támadásra: az iráni haditengerészet aznap elfogott két 12 méteres amerikai őrcsónakot, amelyek közül az egyiknek a navigációs rendszere meghibásodott, s így a Perzsa-öböl közepén lévő iráni hadikikötő közelébe tévedtek. Az elnök meg sem említette az incidenst, ám azt – különösen a tengerészek többórás „vendéglátásának” békés befejeződése után – akár egész külpolitikája metaforájának is felfoghatjuk: nem kell felülni minden (külső és belső) provokációnak, különösen akkor nem, ha az epizódra úgy kerül sor, hogy amerikai katonák „tévednek” ellenséges partok közelébe.
A zavaró körülmény ellenére Obama nem rettent vissza attól, hogy saját pártjának, politikai ellenfeleinek és egész népének újabb leckét adjon a „nyugodt erő” (ez eredetileg a francia szocialistákat 1981-ben hatalomra juttató szólam volt) politikai bölcsességéből: „A 21. században Amerika vezető szerepe nem azt jelenti, hogy választanunk kell a világ ignorálása (nem számítva a terroristák likvidálását), illetve minden széthulló társadalom újjáépítése között. A vezető szerep a katonai erő bölcs alkalmazását jelenti, valamint azt, hogy igaz ügyek mellé állítjuk a világot.” Az elnök név nélkül, de keményen ostorozta a demagógokat, populistákat, félelemkeltőket és gyűlöletszítókat. Ferenc pápát idézte, aki az ősszel ugyanarról a szószékről fordult a kongresszus mindkét házához, mondván, hogy „ha imitáljuk a zsarnokok és gyilkosok gyűlöletét és erőszakosságát, a legjobb úton járunk, hogy a helyükre kerüljünk.”
Obama legfontosabb mondanivalója azonban az amerikai belpolitika visszásságaira vonatkozott. Arra intett, hogy az élhető jövő érdekében vissza kell szorítani a pénz döntő befolyását, nehezítés helyett könnyíteni kell a részvételt a szavazásokon, és meg kell szüntetni a választókerületek párthatalmú átszabdalását: „Ne a politikusok válasszák szavazóikat, hanem a választók a politikusokat.” Elismerte, hogy amit kér, azt nehéz megvalósítani: „Könnyebb a cinizmus, könnyebb elfogadni, hogy a változás lehetetlen, hogy a politika reménytelen, és hogy a hangunk meg a cselekedeteink nem számítanak. De ha feladjuk, akkor lemondunk egy jobb jövőről. Akiknek pénzük meg hatalmuk van, még nagyobb befolyást gyakorolnak a döntésekre, háborúba küldhetik katonáinkat, lehetővé tehetnek egy újabb gazdasági katasztrófát, visszafordíthatják az egyenlő jogokat.”
A kerek egyórás (42 ülő és 40 álló tapssal megszakított) beszéd annak bravúros levezetésével végződött, hogy Amerika ezt nem engedheti meg magának. Obama visszatért a Nobel-békedíj átvételekor megfogalmazott hitéhez és a derűlátáshoz, hogy „a fegyvertelen igazságé és a feltétlen szereteté lesz a végső szó”. Az Unió-beszédek dramaturgiájának fejtetőre állításával, mintegy figyelmeztetésként, a végére hagyta a kihagyhatatlan megállapítást: „Ezért vagyok bizonyos abban, hogy az Uniónk helyzete szilárd.”
Nem meglepő, hogy a rendkívül polarizált amerikai társadalom szembenálló szeletei a szónoklatot egyszerre minősítették Obama legjobb, illetve leggyengébb Unió-beszédének. A Republikánus Párt nevében Nikki Haley dél-karolinai kormányzó adta a hivatalos választ – ami minden sablonos Obama-bíráló fordulata ellenére az elmúlt nyolc év legjobb ellenzéki reakciója volt, és konzervatív önbírálatával ő is megcélozta a Trump- és Cruz-féle vezető demagógokat. Az indiai szikh származású, de Amerikában született politikusnőt máris potenciális alelnökjelöltnek kiáltották ki – aki a fundamentalista jobboldali Teadélután mozgalom üdvöskéjéből a Konföderáció lobogójának (egy feketék látogatta templomban tavaly elkövetett tömegmerénylet utáni) eltávolításával hirtelen az „Új Dél” jelképévé lépett elő.
Lehet, hogy Obamának mégiscsak igaza lesz: van remény.
