Munkatársunk jegyzete
Washington, 2016. jan. 15.
A keddi perzsa-öbölbeli amerikai–iráni őrcsónak-incidens puskalövések nélkül zajlott le, de annál nagyobb (frázis)pufogtatás kísérte a hatodik republikánus tévévitát. Két héttel az első előválasztás előtt nagy volt a tét az állva maradt résztvevők számára csütörtökön este Dél-Karolinában.
Barack Obama utolsó Unió-beszéde és az iráni csónakfoglalás kimeríthetetlen muníciót nyújtott a hét „első ligás” induló számára: Trump, Cruz, Rubio, Carson, Christie, Jeb Bush és Kasich ugyanis csak három dologban ért egyet: Obama tönkretette az országot, Hillary elrontotta a külpolitikát – és csökkenteni kell a (profit)adókat.
Az egymás elleni harc azonban elmérgesedett, hiszen közeledik február 1-je, a valódi megmérettetések kezdete. A hetedik hónapja vezető Trumpot Iowában vészesen megközelítette a fortélyos texasi ügyvéd-szenátor Cruz, ami eleve izgalmas közelharcot ígért. Cruz Kanadában született (anyja volt amerikai állampolgár), és noha ez korábban senkit sem zavart, Trump bevetette az „atomfegyvert”: ő ugyan nem tartja kizáró körülménynek a „nem természetes” állampolgárságot, de mivel szerinte a demokraták pert indítanának, ha Cruz lenne a végső jelölt, így az szóba sem jöhet. (Az alkotmány „természetes állampolgárságot” ír elő az elnök és az alelnök számára, de a legfelső bíróság sohasem tisztázta, hogy elég-e bárhol amerikainak születni, vagy csak az USA területe számít.)
Cruzon látszik, hogy ez a támadás kibillentette egyensúlyából. Ráadásul a héten derült ki, hogy választási vagyonnyilatkozatából „kifelejtett” egy millió dolláros hitelt, amelyet felesége munkaadójától, a Goldman Sachstól kapott. A két vezető jelölt, Cruz és Trump egymás közötti szócsatáját az amerikai sajtó „kocsmai verekedésnek” meg politikai ökölharcnak nevezi.
A hatodik tévévita abban is jeleskedett, hogy tetőfokára hágott a demagógia meg a mellébeszélés. Csak azok szerepelnek sikertelenül, akik elvetik a populizmust (John Kasich ohiói kormányzó), vagy képtelenek „nagyot mondani” (Jeb Bush volt floridai kormányzó).
Az Obama-ellenes tábornak jól jött a perzsa-öbölbeli incidens. John Kerry külügyminiszter ugyan fél nap alatt megegyezett teheráni kollégájával, hogy elengedik az iráni Forradalmi Gárda által elfoglalt két őrcsónakot a tíz amerikai matrózzal együtt. Kerry rá is mutatott a diplomácia hasznosságára, ami elképzelhetetlen lett volna a hétvégén életbe lépő – Izraelben és az USA-ban nagy haragot kiváltó – nukleáris megállapodás nélkül.
Csakhogy az irániak percekkel később „hátba szúrták” Washingtont azzal, hogy közzétettek egy videót, amelyen a matrózokat saját hajójukon lefegyverezve, tarkójukon összekulcsolt kézzel, térdre kényszerítve, gépfegyveres irániak őrzik. A Farsz-szigeti támaszpontra szállítva őket egy csupán szőnyeggel beterített helyiségben a földön ülve adtak nekik enni-inni, de egyikőjüktől bocsánatkérést is kicsikartak az iráni vizekre tévedés miatt. Történt mindez ráadásul alig egy héttel azután, hogy az irániak másfél kilométerrel a Truman nukleáris repülőgép-hordozó mellé lőttek egy rakétát. Washington szankciókat helyezett kilátásba, de el is állt attól, mert pár nappal a nukleáris egyezség életbe lépése előtt az mindent felborított volna.
A teljes amerikai jobboldal – a szélsőséges média, de Trump, Cruz, sőt Bush is – Obama (és Hillary) külpolitikai fiaskójaként állítja be a történteket, mondván, hogy ha ők lesznek hatalmon, senki sem alázhatja meg Amerikát. Arra ugyan egyikük sem válaszol, hogyan akadályoznának meg hasonló eseteket, vagy hogy azonnal fegyveres választ adnának-e.
Az incidensnek azonban van egy egészen másfajta olvasata is, amelyre egyik politikai tábor sem fogékony. Mindkét epizód az iráni partoktól alig néhány tucat mérföldre, Amerikától viszont sok ezer mérföldre zajlott le. Márpedig fordított esetben az USA parti őrsége aligha tétovázna a betolakodók feltartóztatásában. A kérdés tehát nem okvetlenül az, hogy mit kerestek az iráni naszádok amerikai hajók közelében, hanem úgy is felmerülhet, hogy mit keres az ötödik flotta az iráni partok mentén. Arról nem is beszélve, hogy – amint azt egy amerikai katonai szakértő ki is mondta (csak nem kapott túl nagy teret) – nemzetközi szokásjog a felségvizekre tévedő idegen vízi járművek lefegyverezése. Az már szinte csak egy apró részlet, hogy a két 12 méteres folyami őrcsónak vajon hogyan keveredett a Perzsa-öböl közepén fekvő iráni hadikikötőhöz.
Természetesen azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az amerikai haditengerészet globális érdekekkel mérve is egyedülálló feladatot teljesít a világtengereken (és különösen az Arab-félsziget körül) a szabad kereskedelmi hajózás biztonságának felügyeletével. Az Egyesült Államok – és a világ – nem mondhat le erről, de amikor a washingtoni jobboldal Irán fokozózó agresszivitása felett lamentál, akkor jobban tenné, ha eszébe jutna, hogy a közel-keleti „egyensúlyt” úgy-ahogy ellátó Irakot éppen a legutóbbi republikánus kormányzás iktatta ki.
Az ökölharc-operett folytatódik.
