Munkatársunk jegyzete
Washington, 2016. jan. 22.
Ha a tájékozatlan külföldi ezen a héten akár egyetlen órára bepillant az amerikai hírtévék műsorába, azt hiheti, hogy most vasárnap lesz az elnökválasztás: annyira felizzott a hangulat a nagygyűléseken meg Twitter-csörtékben, a politikai hirdetések harcmezején, a közvéleménykutatások széttartó százalékai mentén, valamint a kampányguruk magyarázat- meg találgatásrengetegében.
Pedig csak tíz nappal a legeslegelső előválasztás előtt tartunk, amelyen az ország lakosságának kevesebb, mint egy százaléka fejtheti ki (valójában alig néhány század százaléka jelenik meg, hogy kifejtse) a véleményét arról, saját pártja indulói közül kit tart a legjobbnak. Ráadásul Iowában, az előválasztási idényt hagyományosan beindító közép-nyugati farmállamban nem is igazi szavazással döntenek, hanem egy jelölőgyűlési módszerrel, amelynek keretében az érdekelt polgárok – és legtöbbjük nem az – mintegy 1800 helyen gyűlnek össze, megvitatják az egyes platformokat, és a végén a jelölteket képviselő csoportokba verődnek a termekben, nyilvánosan alakítva ki a sorrendet. Nyolc nappal később egy még kisebb népességű államban, New Hampshire-ben lesz az első valódi szavazás, ahol az ország lakosságának kevesebb, mint egyharmad százaléka él. A két, mégoly marginális államban elért siker mégis lendületet adhat, így ott töltenek legtöbb időt a jelöltek, az ottaniak ízlése határozza meg a januári hangvételt.
Az idei enyhe tél éppen erre a hétvégére csapott át történelmi léptékűnek nevezett hó- meg jégviharba – ami persze csak véletlen egybeesés azzal, hogy az előválasztási harc is mostanra éleződött ki, állítólag soha nem látott szinten.
Mindkét nagy párt táborában ádáz küzdelem folyik, de míg a két esélyes demokrata jelölt – Hillary Clinton és Bernie Sanders vermonti „demokratikus szocialista” szenátor – igyekszik a legfontosabb témákra meg egymás alkalma(s/tlan)ságára összpontosítani, addig a jóval népesebb republikánus mezőny szinte kivétel nélkül karaktergyilkosságokkal próbálkozik, és nemcsak a demokraták, hanem egymás ellen is.
Noha rengeteg pénz folyt már el az eddigi reklámharcokban, az idei kampány első pillantásra azt bizonyítja, hogy mégsem a pénz dönt. A meglepően sikertelen Jeb Bush 60 milliót, egykori védence, a mérsékelten sikeres Marco Rubio pedig 40-et költött, de messze lemaradnak a vezető Donald Trump és Ted Cruz mögött. Csakhogy mégis a „pénz beszél”, mert – noha szinte semmit sem költött eddig reklámra – Trump azért képes élen maradni, mert nem szorul más pénzére: saját milliárdjaiból úgy finanszírozhatja kampányát, ahogy akarja. És még csak nem is menekül ettől, hanem épp ellenkezőleg, azzal hivalkodik, hogy ő az „egyetlen megvásárolhatatlan” jelölt, mert „minden professzionális politikus korrupt és megbízhatatlan”.
Trump ugyan nem politikus, de szenzációs érzéke van még a hozzá legközelebb állók lejáratásához is – amiről a Kanadában született Cruz esetében már beszámoltunk. Az ingatlanmilliárdosnak eddig még arra sem volt szüksége, hogy bármilyen ismert név támogassa, holott éppen kormányzati és politikai tapasztalatait kérdőjelezi meg minden elemző és a Republikánus Párt vezetése is. Ezért robbant bombaként, hogy Trump az ellenkező irányba indult el, és a 2008-as alelnökjelöltet, a volt alaszkai kormányzót, az azóta már tévécelebként is elhalványodott Sarah Palint hívta meg egy nagygyűlésre. A kampány során először engedte át a mikrofont másnak, hogy a szélsőjobboldali Palin a tőle korábban megszokott tüzes-harcias, vadul szárnyaló kortesbeszédben támogassa. Palintől korábban azt várták, hogy Cruz mellé áll majd, dehát az elapadó médiagázsit Cruz nem tudná pótolni, Trump viszont könnyedén megteszi majd, akárhogy dőlnek el a választások.
Ha Palin legszínesebb, szenvedélyesen konzervatív mondatát kiragadjuk (és egy picit kozmetikázzuk), akkor akár magyar színtéren is elhangozhatott volna (Orbán Viktor nem véletlenül került Trump társaságába az Economist címlapján): „Jobbra szárnyalunk, makacsul kitartunk, büszkén kapaszkodunk puskáinkba, istenünkbe, vallásainkba, alkotmányunkba.”
A szélsőjobboldal félelmeire és érzelmeire játszó Palin – miközben a valódi konzervatív értékekkel, család- és vallásimádattal parádézik, saját lánya már két gyereket is szült egyetlen esküvő nélkül, fiát pedig éppen az említett beszéd közben tartóztatták le családi otthonukban, mert véresre verte a barátnőjét – hisztériásan sipítozva karikírozta Barack Obama egyik 2008-as kampánybeszédét. A későbbi elnök akkor a középosztály lecsúszásából eredő negatív érzelmeket és azok következményeit magyarázta: „Nem meglepő, hogy elkeserednek, hogy a puskájukba kapaszkodnak, vagy a vallásba, vagy a maguktól különböző emberek elleni ellenszenvbe; hogy bevándorlóellenessé vagy kereskedelemellenessé válnak, így fejezve ki frusztrációjukat.”
Ami viszont meglepő, az az, hogy – noha a republikánus pártvezetés állítólag kezd hozzászokni a lehetőséghez, hogy Trump szerezheti meg a jelöltséget – a konzervatív értelmiség egy csoportja a jobboldal vezető elméleti folyóiratában éppen most próbál meg leszámolni Trumppal.
A hétvégi hóvihar félméteres havat zúdíthat az amerikai fővárosra, ám az ország közepén inkább választási „tűzviharok” uralják a híreket.
