Moammer el-Kadhafi halott. Egyik testőre gyilkolta meg a tripoli elnöki palota alatti bunkerben. Részleteket még nem tudok, mert három perccel ezelőtt értesültem erről magam is.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Az amerikai nagykövetség egyik, üresen maradt irodájából jelentem, ezt egy hátrahagyott laptopról. A líbiai külügyben dolgozó társam újságolta el az imént. Ő is ott volt a föld alatti erődítmény egyik helyiségében. Megszökött. Még most sem tud levegőhöz jutni, mert onnan idáig fejvesztve rohant...
A „hír” természetesen kacsa. Belegondoltam viszont, mi lenne, ha egy ilyen vagy hasonló, hitelesnek tűnő információt lőnék fel a Facebookra, a Twitterre, szétküldeném valamennyi kollégám és ismerősöm, valamint több internetes hírportál és világlap e-mail címére. Csaknem biztosra vehető, hogy futótűzként terjedne tova, még akkor is, ha értesüléseim hitelességét nyomatékosítandó nem újságírói minőségben, csak egyszerű szem- és fültanúként osztanám meg ezt a világgal.
Mindez azon állítások kapcsán „jött képbe”, amelyek szerint az észak-afrikai térségben futótűzként terjedő elégedetlenségi megmozdulásokat, a közösségi oldalakat és a videomegosztókat használó netezők és bloggerek robbantották ki. Egy egyiptomi aktivistalány szerint internet nélkül nem is lett volna forradalom, mert nélküle nehéz lett volna az embereket mobilizálni.
Vitathatatlan, hogy az internet egy olyan felület, ahol mindenki szabadon informálódhat és elmondhatja a véleményét, és ezzel az is, hogy esetenként valóban tömegeket mozgósíthat, ám az is vitathatatlan, hogy potenciális mozgósító ereje folytán óriási felelősség hárul mindazokra (személyekre és közösségekre egyaránt), akik a virtuális világ színpadán lépnek fel.
Mert minden közegben találni olyanokat, akik puszta kedvtelésből, kíváncsiságból, vagy valamiféle bosszútól, elkeseredettségtől vezérelve hajlamosak hamis információkat közkinccsé tenni, aztán lesik, hogy ki harap rá a csalira, és az milyen következményekkel jár. Az ilyesmi gyakran nem csupán szimpla ugratás. Már csak annak síkján sem, hogy valamiről vagy valakiről teljesen alaptalan hír kezd keringeni, ami az érintetteknek (és nem csak nekik) okozhat komoly bosszúságot.
Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy az információ hivatalos formát ölt (akár kétes valóságtartalmú híreket közlő portálról legyen is szó), egyenesen fegyverré válik. Innen már nem egy olyan valaki sejthető mögötte, akiben csupán a hülyeség és a szorgalom ötvöződött, aki csak egy kis anarchiával szeretné az unalmas hétköznapokat fűszerezni, hanem már egy „cég”. Minél tekintélyesebb ez a szócső, annál komolyabb a hozadéka.
Gondoljunk bele, hogy mekkora „durranása” (és főleg milyen következménye) lenne annak, ha egy hitelesnek számító forrás, mondjuk a CNN, azt adná hírül, hogy két hét múlva Földünknek egy akkora aszteroida ütközik, amekkora 65 millió évvel ezelőtt az őshüllők kipusztulását okozta! De – hogy ne legyen ennyire sci-fi a feltevés! – elég pusztán abba is belegondolni, hogy ugyanez a CNN pl. csak azt közli, hogy Tripoli főterén gyülekezik a Kadhafit megbuktatni szándékozó ellenzék. Tripoliban biztos nem egy olyan akadna, aki kimenne a térre... és megállapítaná, hogy valóban gyülekezik a tömeg. Csupán azt nem tudná, hogy a mind jobban hízó tömeget a hozzá hasonlóan (félre)informált emberek teszik. Innen már csak egy karmesteri beintés kell; egy, vagy néhány hangulatkeltő – látszólag véletlenül ott termett – „vezér”, aki a tömeg élére állva bemelegítésként mondjuk a környékbeli boltok kirakatainak módszeres betörésére és kifosztására biztatja az összeseregletteket. A további filmkockákat már mindenki tetszés szerint pörgetheti.
A hiteles forrás szerepét ma már néhány hacker is képes színlelni, de nem feltétlen kell a hipotetikus sztori vezérlőpultja mögé magányos netkalózokat képzelni. Sőt! Tapasztaltunk már nem egy fentről instruált „igazsághintést”, midőn Szaddám tömegpusztító fegyvereit, majd a madár- és sertésinfluenzát adagolták be módszeresen. Azt is tudjuk, hogy a lóvá tett, orránál vezetett (hír)fogyasztó társadalom milyen gyorsan felejt, mennyire hajlamos a kollektív amnéziára.
Hátborzongató belegondolni már abba is, hogy standard állapotban is nap mind nap mennyi perfid manipulációnak vagyunk kitéve, hát még abba, hogy befolyásos körök milyen könnyen mozgósíthatnak tömegeket önös céljaik érdekében. Alig valószínű, hogy a tunéziai „jázminos forradalom”, vagy az egyiptomi „folytatás” Facebookon tobzódó szereplőiben egy pillanatra is felmerült volna a gyanú, lehet, valamennyien csupán közönséges marionettek, sakkgyalogok, akik a világhálón kivetett horogra haraptak rá, és lettek még egy ügyesen koreografált melodráma naiv aktőrei.
Alig valószínű, hogy valószínűnek tartják, hogy létezhetne olyan „tag” is, aki nem puszta kedvtelésből klikkel, aki a rendszerváltásnál és a politikai személycseréknél is nagyobb tételekben játszik.
