Egyetlen dologban ért egyet Európa jobb- és baloldala, az Európa-barátok és az Európa-szkeptikusok egymásnak feszülő tábora. Abban, hogy a májusi európai parlamenti választás (amelynek kampánya hivatalosan szeptemberben kezdődött) sorsdöntő lesz a kontinens jövője szempontjából. Ahogyan az egyik tábor vezetésére vállalkozó Emmanuel Macron francia köztársasági elnök fogalmazott: „A 2019-ben esedékes európai parlamenti választások a demokratikus vállalás feladásáról vagy megőrzéséről szólnak. A választások révén meg kell akadályozni a populisták bénító munkáját.” És mivel Európában mind többen a magyar politikusokat mondják a másik tábor vezetőjének, Kövér Lászlót, a magyar parlament elnökét idéznénk. A 2018-ban megfogalmazott megállapítása a következő: „A jövő évi európai parlamenti választások nagyobb hatással lehetnek az Európai Unió jövőjének alakulására, mint bármely másik korábbi EP-választás.”
A választások jelentőségét tényleg elsősorban abban látják, hogy képet adnak az Európában kialakult politikai helyzetről. Konkrétabban arról, hogy mekkora erőt képvisel a két tábor, melyik lesz a meghatározó a földrész jövőjének alakítása szempontjából. Már a legutóbbi, vagyis a 2014-ben tartott EP-választások jelezték, hogy valami eltolódás alakul Európa politikai életében.
Az nem változott, hogy a polgárok kisebb jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a szavazásoknak, mint a nemzeti parlamentek megválasztásának. Alig nőtt ugyanis a részvételi arány a 2009-ben tartott voksolásokhoz viszonyítva. Legutóbb (2014-ben) ugyanis a választóknak csak 43,09 százaléka szavazott, mindössze 0,09 százalékkal többen, mint 2009-ben, amikor 43 százalékos volt a részvételi arány. Most az érdeklődést fokozó, már javában zajló választási kampány alapján sokkal nagyobb arányú részvételre számítanak.
A politikai erők eltolódását pedig az mutatta, hogy az EP-ben 273-ről 212-re esett vissza a legerősebb frakció, az Európai Néppárt (EPP) képviselőinek száma. És némileg javult – 185 képviselőről 196-ra emelkedett – a második fontos frakció, azaz a szocialisták képviselőinek száma. Az igazi áttörést azonban az jelentette, hogy 144 képviselőre ugrott a populistának nevezett pártok képviselőinek száma. Franciaországban például általános meglepetésre a szavazatok 20,67 százalékával az első helyen végzett a populista Marine Le Pen pártja és második helyre szorult – a voksok 13,97 százalékával – az országot akkor kormányzó Szocialista Párt.
Most is az a fő kérdés, hogyan alakul a képviselői csoportok közti arány, már csak azért is, mert az Európai Bizottság elnökét az első helyen végző frakció adja. Itt azonban még nincs lényeges különbség: folyik a taktikázás, ami bennünket igazi témánk szempontjából csak azért érdekel, mert tét a Fidesz helye is az új erőviszonyokban.
Egyrészt Macron nem titkolja, hogy kit tart az ellenségnek tekintett másik tábor vezérének. Egy korábbi beszédét a belgrádi Politika ezzel a hatalmas címmel közölte: „Macron: Nem fogok engedményt tenni Orbánnak és Salvininek”. A francia elnök nyilatkozata pedig így hangzott: „Nem fogok meghátrálni a nacionalisták és azok előtt, akik a gyűlöletbeszédet képviselik. Ha azt hiszik, én vagyok a legfőbb ellenségük, akkor igazuk van.”
Manfred Weber az Európai Néppárt csúcsjelöltjeként már taktikázik (fotó: Lehtikuva via AP/Beta)
Ugyanakkor Manfred Weber német EPP-képviselő, aki novemberben jelentős támogatottsággal lett a pártcsalád jelöltje az Európai Bizottság elnöki posztjára Alexander Stubb volt finn miniszterelnökkel szemben, már taktikázik. Sejti ugyanis, hogy a májusi választások után nagy szükség lehet a Fidesz képviselőire az EPP-frakció első helyének megtartásához az Európai Parlamentben. Ezért az EP-ben tavaly a Magyarország-ellenes határozatra szavazott, ám azt is megjegyezte: „A Fidesz kizárását az EPP-ből egyetlen tagpárt sem követeli. Ez a kérdés nem időszerű... Ugyanakkor világos, hogy Orbán Viktornak, mint a pártcsalád tagjának tiszteletben kell tartania az alapjogokat és alapelveket. Ebben nyomást fogunk gyakorolni.”
A pártok megmérettetése előtti taktikázás azonban semmit sem változtathat azon, hogy a választásoknak tanúskodniuk kell az EU-ban kialakuló erőviszonyokról, meg kell mutatniuk milyen tényleges erőt képvisel a közösségen belül kialakult két tábor. Az egyik azt vallja, hogy Európának tovább kell menni a szorosabb egységhez vezető úton. A közös pénzügyminiszter kijelölésétől a közös hadsereg megalakításig határozott lépéseket kell tenni az Európai Egyesült Államok felé. Mert Európa csak így állhatja a versenyt nemcsak az olyan hatalmakkal szemben, mint az Egyesült Államok, Oroszország és Kína, hanem a mind nagyobb szerepre törő „középhatalmakkal” szemben is. És ennek érdekében le kell rázni az akadékoskodókat.
A másik tábor szerint pedig még a meglévő EU is sok, mert túlságosan beavatkozik az országok belügyeibe, nem tartja tiszteletben azok nemzeti érdekeit, túl sok mindenben ad utasításokat. Egyszóval, nem az Európai Egyesült Államok felé kell haladni, hanem fokozottabban tiszteletben kell tartani a nemzetek Európáját. Ez a tábor még a közös határvédelmet is elveti. Attól tart ugyanis, hogy a közös határőrség „azt enged be, akit akar”, főleg azok után, hogy nem sikerült a migránsok befogadását kikényszeríteni.
Az érdeklődést csak fokozza, hogy az európai parlamenti választások reálisabb képet adhatnak egy-egy párt támogatottságáról. Reálisabbat, mint a mostani helyzet, amelyben a szilárdabb kormányok érdekében tettek lépéseket az egyszerű többségtől addig, hogy az első helyen végző párt „ajándékba kap” egy csomó képviselőt. Mivel az Európai Parlamentet pártlisták alapján választják, reálisabb képet kapunk arról, hogy ténylegesen milyen tömegek állnak egyes pártok mögött.
