Kicsit keserű szájízzel, de azért örömmel vette át 2010 májusában II. Erzsébet királynőtől miniszterelnöki kinevezését David Cameron. A megbízatás lelkesedéssel töltötte el a konzervatív (tory) politikust, de az nem nagyon tetszett neki, hogy választási győztesként csak koalíciós társsal, a Liberális Demokrata Párttal tudott kormányt alakítani, illetve többséget szavatolni a törvényhozásban.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A május 7-én esedékes parlamenti választáson azonban könnyen megtörténhet: nem a konzervatívok kapják a legtöbb voksot. A közvélemény-kutatásokból nem lehet következtetni a választás kimenetelére, hisz a babérokra pályázó két nagy politikai erő, a 2005 óta Cameron irányítása alatt álló Konzervatív Párt és az ellenzéki Munkáspárt támogatottsága hónapok óta csaknem azonos, így mindenki rendkívül szoros küzdelmet jósol. Az is megtörténhet hát, hogy az Ed Miliband vezette Munkáspárt minimális előnnyel győz. Az ellenben már lefogadható, hogy a harmadik hely az EU-ellenes, és a tavaly tartott európai parlamenti választást megnyerő Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) jut.
A kormányfő mindenestre arra számít, hogy megőrizheti tisztségét. Ennek érdekében egyre gyakrabban fogalmaz meg a választóknak tetsző ígéreteket. Szerencsére van mit kínálnia, hisz az utóbbi két évben felgyorsult a gazdaság növekedése. A kormányalakulásakor és 2010 előtt néhány évig, amikor a Munkáspárt irányította az országot, fordított volt a helyzet. A globális válság Nagy-Britanniát sem kímélte, s a megrázkódtatás talán még nagyobb lett volna, ha az ország nem EU-tag.
A szigeten, sőt a Konzervatív Pártban ezzel sokan nem értenek egyet. Sőt a kétkedők azt szeretnék, ha az Egyesült Királyság elhagyná az uniót, amelynek jogelődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez 1973-ban csatlakozott. A Cameron-pártban azóta is vita tárgyát képezi, hogy ez jó döntés volt-e. A konzervatívok euroszkeptikus jobbszárnya elutasítja a tagságot, az utóbbi időben pedig erőteljesen sürgeti az unió elhagyását. Tavaly decemberben ráadásul már 51 százalékos többségbe kerültek azok a britek, akik mielőbb kiléptetnék hazájukat az EU-ból.
Az egykori oxfordi éltanuló, arisztokrata származású Cameron nincs könnyű helyzetben. Egyfelől saját EU-ellenes héjáival kell viaskodnia, másfelől a UKIP populistáival. Az ellenzéki párt ugyanis egyre népszerűbb, amit részben markáns euroszkepticizmusának, a mielőbbi kiválást sürgető politikájának és bevándorlásellenes programjának köszönhet.
A Nigel Farage vezette UKIP radikális jobboldali politikájával próbál elszipkázni minél több szavazót a konzervatívok táborából.
A párt megerősödése és előretörése miatt Cameron kénytelen volt keményebb (nacionalistább) hangvételre váltani. A lépésre már 2013 elején rászánta magát. Azóta több erélyt mutat, közben jó néhányszor azt is felvetette (nyilvánosan), hogy London újratárgyalná viszonyát az EU-val. Sőt bedobta a köztudatba a tagságról szóló népszavazás ötletét.
Erre akkor kerítene sort, ha pártja megnyerné a májusi parlamenti választást, és ha egyedül tudna kormányt alakítani, továbbá ha előtte (a brit érdekek szempontjából) sikeresen újratárgyalná Brüsszellel az EU-hoz fűződő viszonyrendszer feltételeit. London szándékai szerint a tárgyalás középpontjában az uniós, de főleg a kelet-európai tagországokból – sokszor alulképzett és üres pénztárcával – érkező munkavállalók bevándorlási szabályainak radikális szigorítása állna. Ha a tárgyalás eredménnyel járna, akkor (2017 végéig) jöhetne a népszavazás, amelyen a választók – a Brüsszellel kötött új egyezség ismeretében – arról dönthetnének, maradjon-e az ország továbbra is az EU-ban vagy se.
Az idegenek tömeges beáramlását a UKIP szintén ellenzi, de állítólag nem szorgalmazza a határok lezárását a munkavállalók előtt. Helyette szabályozott és ellenőrzött bevándorlási rendszert vezetne be: annyi potenciális munkavállalót fogadna, ahányra a gazdaság igényt tart.
A konzervatív kormányfő 2014 óta rengeteget bírálta a bevándorlást, ami így a belpolitika kiemelt vitatémájává vált. Ráadásul a Cameron-kabinet több korlátozást vezetett be, illetve javasolt Brüsszelnek az EU-társállamokból érkezők nagy-britanniai munkavállalásának a megfékezésére. Szigorítási tervei miatt többször össze is veszett az unióval.
A múlt héten megismételte, hogy „brit szempontból Európa nem működik megfelelően, ezért a feltételeket újra kell tárgyalni”. Szerinte az EU-nak vannak előnyei, de sok előírása „megőrjíti az embereket”, ráadásul Brüsszel – a tagországok rovására – túl nagy hatalmat szavatolt magának. Ezért időszerűnek tartaná a közösség reformját. Az átalakításra mielőbb sort kerítene, hogy a britek immár az új EU-ról nyilváníthassanak véleményt. Cameron ugyanis ragaszkodik a referendumhoz az EU-tagságról, a korábban megfogalmazott feltételek mellett.
Fő ellenfele, a munkáspárti Miliband legfeljebb „lehetőségként” tudna elképzelni egy ilyen referendumot, stratégiailag pedig „katasztrófának” tekintené az unió elhagyását. Ő már alighanem tisztában van vele, hogy a kívülről alkalmazkodás költségei majdnem ugyanolyan magasak lennének, mint a tagságé. És nyilván azt is jól tudja, hogy a kívülállók csak igazodhatnak az EU-hoz, de belső ügyeinek intézésében (főképp a támogatások elosztásában) nem vehetnek részt.
