Átalakult-e Európa arculata, vagy minden maradt a régi? Ez az alapvető kérdés az európai parlamenti választások után. A válasz nem könnyű. Már azért sem, mert sok kérdés és bizonytalanság maradt az eredmények ismeretése után is. Ennek ellenére megpróbálnánk egy képet kialakítani az eredmények alapján. Még inkább azt vizsgálni: mi következhet ez után?
Elsősorban azt kell megállapítanunk, nagyon nehéz fölmérni, mit jelentenek a közétett eredmények. Egy dolog biztos: nem mondhatjuk sem azt, hogy a kormányon levő erők jártak jobban, sem azt, hogy a hangulat egyértelműen a kormányzó pártok ellen fordult. Mert vannak kormánypártok, amelyek – vagy fényes vagy gyengébb eredménnyel – a nyertesek listájának első helyén állnak, de előfordult, hogy olyan nemrég hatalomra került pártok, mint Emmanuel Macron francia elnök pártja vagy a görög Sziríza, a második helyen végeztek, sőt a Brexit körüli bonyodalmakba belerokkant brit konzervatív párt csak harmadik lett.
Az azonban vitathatatlan, hogy a választás nem is a kormányok és az ellenzékek közti erőpróba volt, hanem annak alapján az Európa-barát és euroszkeptikus pártok közti arányt és viszonyt kell felmérni. És itt egyértelmű, hogy az euroszkeptikus pártok nem érték el azt a célt, hogy átvegyék a vezetést az EP-n belül, és ők határozzák meg azt, amit ők az unió és a nemzetállamok közti viszonynak mondanak.
Elsősorban is a választások után alakítandó frakciójuk nem lett az első, hogy ők adják az Európai Bizottság elnökének jelöltjét. A két legnagyobb Európa-barát frakció – a konzervatívok és a szocialisták frakciója – meggyengülve ugyan, de megtartotta az első két helyet. (A frakciók később alakulnak, az európai lapok csak hozzáállásuk alapján csoportosították a pártokat. Eszerint a konzervatívoknak az eddigi 217 képviselő helyett 175 képviselőjük lett, a szocialistáknak pedig 186 helyett 148.)
Még ennél is lényegesebb, hogy az Európa-barát erők megtartották biztos kétharmados többségüket az Európai Parlamentben. Már azért is, mert a választások igazi nyertesei a két vezető frakció biztos szövetségesei. A liberálisok ugyanis (akik azt képviselik, hogy a feszültség növelése és a pártok közti acsarkodás helyett fontosabb dolgokkal kell foglalkozni) 68-ról 109-re emelték képviselőik számát. A környezetvédők pedig (akik azt képviselik: a legfontosabb kérdés az, hogy meg kell őriznünk bolygónkat) 52-ről 77-re.
Az euroszkeptikus erőket illetően való igaz, hogy a lapok által jobboldali nacionalistának nevezett erők három nagy országban (Franciaországban, Olaszországban és Nagy-Britanniában) diadalmaskodtak, kettőben (Magyarországban és Lengyelországban) pedig a szuverenistáknak nevezett erők. Ebből lehetett szenzációt csinálni, de nem kell túlbecsülni.
Elsősorban is a jobboldali nacionalistának és szuvernistának nevezett pártok esetleges frakciója nem erősödött, hanem gyengült. (Ezeknek a pártoknak az eddigi 116 helyett 115 képviselőjük lett.) Már megindult ezeknek a pártoknak a visszaesése. (Gyengébben szerepeltek Németországban és Ausztriában, de megmagyarázhatatlan annak a Nigel Farage-nak a sikere, akit már hazugságon kaptak és lemondásra kényszerítettek Nagy-Britanniában.) Másodszor hiába mondja Marine Le Pen, hogy ennek alapján Macronnak parlamenti választásokat kell kiírnia. Ő már máskor is volt első, hogy a második fordulóban csak kb. ugyanannyi szavazatot kapjon. Harmadszor: az sem mellékes, hogy Matteo Salvani pártja koalíciós partnerének, az Öt Csillag Mozgalomnak a rovására érte el ezt a sikert.
Szerintünk a választásoknak lényeges hozadéka annak igazolása, hogy növekszik az érdeklődés Európa iránt. Ennek két bizonyítékát mi is megemlíthetjük. Az egyik az, hogy állandóan növekszik az érdeklődés az EU iránt, és ennek eredményeként választásról választásra nagyobb a részvételi arány. (2004-ben a választópolgárok csak 16,97 százaléka adta le szavazatát, 2009-ben 19,64 százaléka, 2014-ben 42,54 százaléka, most viszont 52,82 százalék szavazott.) A másik pedig: még messze vagyunk attól, hogy érvényesüljön Macron elképzelése, hogy a nemzeti pártok jelöltjei helyett az európai pártok jelöltjei induljanak, de már megtörtént, hogy huszon-egynéhány ún. transzeurópai jelölt volt, vagyis olyan, akit más állampolgárként jelöltek a nemzeti pártok.
A választások magyar vonatkozásáról is két dolgot kell megemlítenünk. Az egyik az, hogy Orbán Viktorról mindenki párthovatartozása alapján vélekedik, de kétségtelen, hogy európai mértékű politikussá vált. Azóta, hogy Horn Gyula átvágta a hidegháborús szögesdrót kerítését, nem volt (azelőtt sem igen) magyar politikus, akit ennyit emlegettek Európában, sőt aki nagyobb befolyással bírt volna a kontinensen, és akire ennyire odafigyeltek volna, akivel ennyire számoltak volna.
A másik már egy szomorú tény. A szlovákiai magyarok európai parlamenti képviselő nélkül maradtak. Eddigi két képviselőjük volt: egyet-egyet adott a Magyar Közösség Pártja és a Híd. Most négy magyar párt indult, és egyiknek a jelöltje sem érte el a szavazatok 5 százalékát. Az Új Szó pozsonyi napilap szerint ennek két oka van. Az egyik „a magyarság eltűnésének gyorsuló üteme”. A másik pedig az, hogy a pártok elvesznek az egymással való acsarkodásban. A lap szerint az egyik „a Szlovákiában sosem volt migránsokkal”, a másik pedig az „orbáni diktatúrával” foglalkozik.
