A politika látványos és teljes csődje játszódik le a Brexitnek elkeresztelt drámában. Az eddig sem a köz szolgálatát jelentő politika azzá lett, hogy a hivatásos politikusok csak a közvélemény-kutatás eredményeit nézik, és mindent annak rendelnek alá, hogy szavazatokat szerezzenek. A következményekkel nem számolva felelőtlenül fűt-fát ígérgetnek, és akkor teszik a legrosszabbat, ha ezeket az ígéreteket be is akarják tartani. Sok helyen, sok formában látjuk ennek a következményeit.
De nézzük magát a Brexittel kapcsolatos gubancot, a csőd különféle jeleit!
Soha nem fogják nekem megbocsátani ezt a népszavazást – sóhajtott fel David Cameron, a Brexittel kapcsolatos népszavazást kiíró egykori brit miniszterelnök. Mert a népszavazás kiírása és maga a népszavazás demonstrálta először a politika később teljes meztelenségében megmutatkozó fonákságát. Cameron ugyanis látta, hogy a szavazóknak egy bizonyos hányada szívesen venné a kilépést az EU-ból, a választási kampányban megígérte, népszavazást ír ki a tagságról. A választások megnyerése után már felismete, hogy a népszavazás milyen következményekkel jár, de úgy érezte, teljesítenie kell ígéretét.
Maga a kampány teljes meztelenségében megmutatta ezt a fonákságot. A konzervatívoktól Boris Johnson és a Függetlenség Pártból Nigel Farage egymással versenyezve hirdette, hogy az egészségügynek kell adni azt a több mint 300 millió fontot, amibe Nagy-Britanniának az uniós tagság kerül. Holott ez szemen szedett hazugság, hisz az EU-tagság semmibe sem kerül nekik, mert már Margaret Thatcher miniszterelnökük kiharcolta, hogy visszafizetik a beadott és az onnan kapott összeg közötti különbözetet.
Még inkább a politika teljes csődjét mutatja mindaz, ami a népszavazás óta az elmúlt három év alatt a Brexit körül történt. Még a legkevésbé fájdalmas, de legkönnyebben felismerhető gubanc az, ami a Brexit kérdésében a politikai megoszlással kapcsolatban kialakult. A politika egyik fonáksága abból áll, hogy a kormány és az ellenzék egymással szembeni felsorakozását jelenti. Ez azzal jár, hogy a kormánypárt képviselői szó nélkül kormányuk javaslatára szavaznak, az ellenzék viszont kötelességének érzi, hogy nemet mondjon még akkor is, ha a kormány azt mondja: kétszer kettő négy.
Nem a demokráciával kapcsolatos, majdnem mellékes kérdésről van szó, hogy ki van hatalmon, hanem az ország szempontjából létfontosságú kérdésről. Megbosszulta magát a demokráciának az a gyakorlata, hogy egyetlen szavazatból álló többség is tiszteletben tartandó és mindenki által elismerendő döntés. A politika csődjévé vált, hogy tulajdonképpen egy kisebbség döntött ebben sorsdöntő kérdésben.
A népszavazáson ugyanis a szavazóknak alig több mint fele (51,89 százaléka) szavazott a kilépésre, ami a szavazástól tartózkodókat is figyelembe véve messze van a felnőtt lakosság többségétől. Természetesen tiltakozást váltott ki már az is, hogy egy kisebbség most megváltoztatja a csatlakozásról korábban hasonló népszavazással hozott döntést. És a társadalom végletesen összebékíthetetlen két táborra, a kilépés hívei és ellenzőire szakadt. Természetes, hogy ennek olyan heves megnyilvánulásai voltak, mint az, hogy „Állítsuk meg ezt a puccsot” jelszóval tüntettek, amikor a Brexit érdekében Johnson felfüggesztette a parlament munkáját.
Még inkább a politika tehetetlenségét, kóválygását és képtelenségét mutatta, hogy ez a felállás nem a kormány és az ellenzék egymásnak feszülését jelenti. A törésvonal a kilépést akarók és az azt ellenzők között van. A kormánypártban és az ellenzékben egyformán megtalálható ez az összebékíthetetlen szembenállás. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy kiéleződött a megoszlás nemzetek és országrészek között is: Skócia, Észak-Írország, Wales és Gibraltár egyaránt az Unióban maradásra szavazott.
Az már csak következmény, hogy a politika teljes kiúttalansággal csődbe jutott. Olyan helyzetbe, amelyben szinte lehetetlenek tűnik a gubanc megoldása, ami nélkül még elképzelni sem tudjuk, hogyan fejlődhetnek tovább a dolgok, mi lesz végül a Brexittel, és milyen megoldást találhatnak.
Mint ismeretes, a parlament 328 szavazattal és 301 ellenében törvényt fogadott el, amely Johnsonnak megtiltja, hogy a Brüsszellel való megállapodás nélkül végrehajtsa az unióból való kilépést. Közben ezt a megállapodást (Theresa May miniszterelnök bukását okozva) ugyanez a parlament háromszor is elvetette. Mert közös nevezőre jutottak a Brexit ellenzői és azok, akik nem tartják elég keménynek a megállapodásban foglalt Brexitet.
Ráadásul ennek a megállapodásnak most legtöbbet vitatott része – az Észak-Írország és Írország közti határ kérdése – tartalmaz egy gubancot. A britek harcolták ki, hogy e két rész között átjárható maradjon a határ, mert féltek, hogy ismét elindul az egykor olyan véres terrorral járó mozgalom Észak-Írországnak Írországhoz csatlakozásáról. (Már felrobbant az első bomba és megszületett az első gyilkosság.) Brüsszel ebbe nehezen ment bele, mert úgy akarnak kilépni, hogy közben bent maradjanak. Most viszont a kemény Brexit hívei éppen ezt kifogásolják. A csőd betetőzése, hogy az ellenzék még mindig nem nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kormány megbuktatására, mert nem hajlandó vállalni a létrejött gubanc következményeit.
