A hétvégén Rácz Évát, a közszolgálati rádió kolozsvári stúdiójának szerkesztő-műsorvezetőjét választotta elnökének a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Rácz Éva újságírói munkája mellett tanít a Babeş-Bolyai Tudományegyetem újságírás- és kommunikációs szakán. Korábban kereskedelmi rádiónál dolgozott, de kipróbálta a televíziózást is. Majdnem nyolc éven át a „túloldalán volt” a barikádnak: Románia kormányában volt államtitkári sajtótanácsos, Nagyváradon szenátori irodavezető, az egészségügyi minisztériumban miniszteri tanácsos, ahol a sajtókapcsolatért, valamint a kül- és az európai ügyek felelőse volt, egy évvel ezelőtt pedig visszatért a rádióhoz.
– Úgymond politikai pályám idején is, amikor csak tehettem, itt voltam az újságíró-egyesületben. Meg is kérdezték tőlem, hogy miért. Mert sohasem politikusnak tekintettem magam, ezért nem akartam elszakadni a szakmai egyesülettől. Az elkövetkező tíz évet is az újságírásban képzelem el, mert ettől vagyok boldogabb – mondta megválasztását követően Gyergyószárhegyen beszélgetésünk alkalmával.
■ Első ízben került nő a MÚRE élére; elődöd marosvásárhelyi, őt megelőzően brassói volt az elnök, te kolozsvári vagy. Milyen változásokat hoz mindez a legnagyobb külhoni magyar újságíró-szervezet életében?
– Amikor megalakult ez az egyesület, akkor sokkal nagyobb volt a lelkesedés, ma sokkal több energiánkat elveszi az, hogy a mindennapi feladatainkat teljesítsük: a szerkesztőségi megbízatás mellett mindenki próbál a családjára is időt fordítani, így elég kevés idő marad azon gondolkodni, hogy szakmailag hol tartunk, és mit kellene kitűznünk magunk elé. Én azt szeretném, hogy az egyesület szakmai szervezet legyen, célokat fogalmazzon meg magának, és azokat próbálja valahogyan elérni.
Az elnökváltással látványosnak tűnhet a változás, de az igazgatótanács tagsága a folytonosságot képviseli. Nincs miért szakítani azzal, amit eddig csináltunk. Akik elkezdték lendületből a munkát, ők ma is tagok, viszont akik azóta lettek újságírók, számukra teszünk egy ajánlatot: aki romániai magyar újságíró, annak helye van közöttünk, bármelyik sajtóorgánumnál dolgozik. Ugyanakkor rengeteg, újságírószakot végzett fiatal van, nagyon sokan kikerülnek az iskolákból, egyetemekről, a főszerkesztők pedig gyakran panaszkodnak, hogy elölről kezdhetik a képzésüket. Meg kell tehát találnunk a közös nevezőt az elméleti képzés és a gyakorlati munka között, a kapcsolatot az idősebbek és a fiatalok között. Én tíz év alatt nagyon sokat tanultam ebben a szervezetben idősebbektől és fiataloktól egyaránt, és hiszem azt, hogy tudunk csapat lenni.
■ Rengeteg gond nehezedik mostanában a szakmára, sok a megválaszolatlan kérdés, gyakori a bizonytalanság…
– Egyre gyorsulunk, és közben rájövünk, hogy némely területekkel „elfelejtünk” foglalkozni: online újságokat olvasunk, online rádiót hallgatunk és tévét nézünk, s a tanácskozásunkon is szó esett róla, hogy sokan szakmai vétségeket is elkövetnek, mert nincs olyan testület, amely ezzel foglalkozna. Így megtörténhet az, hogy valamelyik gyűjtőportálon sajátként jelenik meg egy termék, és nincsen feltüntetve, hogy azt korábban melyik újságíró vagy szerkesztőség derítette ki, nyomozta ki, írta meg. De ezzel együtt megváltozott a rádiózás és a tévézés is. Számomra is kérdés, hogy kell-e lépést tartanunk a kereskedelmi rádiókkal, mert ha kell, akkor arra gyanakszom, hogy nem tudunk. De kell-e? Sokan azt mondják, hogy kell, mert egy piac van, egy hallgató van, ám ebben a rohanásban elfelejtjük jól meggondolni, hogy az a piac, ami átalakult, és amelyben sokszor mások diktálják az iramot és a szabályokat, az vajon nekünk mit hoz.
■ Létezik a Kárpát-medencei Magyar Újságíró-szervezetek Konvenciója. Te, mint a legnagyobb külhoni egyesület vezetője, miként tekintesz erre a szakmai együttműködésre?
– Mindig tudunk egymásnak újat mondani, ha kell, tudjuk egymást biztatni, de tudunk együtt mulatni is. Mindez nem csak azt erősíti meg, aki kisebb, hanem azt hiszem, hogy a nagyobb is nyer vele. A magyar irodalom is egy, és meggyőződésem, hogy egy a magyar újságírás is a Kárpát-medencében. Ebből adódóan a képzéseket is össze tudjuk hangolni: azokra a szakmai feltételekre gondolok, amelyek meg kell, hogy határozzák az újságírót a Vajdaságban, Erdélyben vagy bárhol máshol, akár Magyarországon is. A kisebbségi sorsunkból adódóan nyilván mi másként értjük meg egymást, mint ha magyarországiakkal beszélgetnénk, de mindannyian közös célt kergetünk, és remélem, hogy elérjük. Említettem, hogy elégtelennek tűnik a fiatal újságírók felkészültsége, és ez nem erdélyi vagy vajdasági sajátosság, ugyanezt mondják a magyarországi kollégák, és a magyar újságírók mindenhol. Ezért is gondolom, hogy ennek az együttműködésnek kell, hogy legyen jövője.
