Ünnepségek és szentmisék színhelye is a borospataki csűr (Gergely József felvétele)
Isten áldja meg magukat! Így köszöntek el tőlünk alkonyattájt Gyimesbükkön, az ezeréves határon, amikor visszafelé vettük utunkat, hogy tíz kilométernyi autózás után éjjeli szállást találjunk Borospatakon. Ott a panziót vezető fiatalember ekképp üdvözölt minket: Isten hozott benneteket! Csak másnap, vasárnap reggel tapasztaltam meg igazán, hogy vallásos, a hitüket erősen őrző emberek élnek a Gyimesekben, amikor a négyszáznyi lelket számláló aprócska település lakói szentmisére érkeztek a skanzen fából épített nagytermébe, a csűrbe, ahol máskor zenés találkozókat, ünnepségeket rendeznek – a hegy meredekebb oldalában még épül a kápolna. Ahhoz is töretlen hitre van szükség, hogy maroknyian és kisebbségi létben templom építésére szánják magukat: hisznek abban, hogy sokáig lesznek még, akik betérnek Isten házába.
Míg a „modern ember” tömegesen fordult el elődei vallásától, itt talán a sok más vidéknél mostohább életlehetőség élteti hitüket, miközben őrzik dalaikat és táncaikat is. Mintha a globalizáció a saját, gyakran inkább szennyező, mintsem értéket kínáló kultúrájával nem sok szemetet szórt volna erre a tájra. Valamikor kiderül, hogy késve megteszi-e…
Este egy fiatal és törékeny állatorvosnővel beszélgettem a panzió „udvarán”. Egyetlen szóval sem mondta, hogy könnyű a gyimesi csángók élete, azt viszont igen, hogy néha nagyon nehéz. A fakitermelés és a tehéntartás nyújtja a megélhetést. Így mesélt életükről, hol büszkeséggel, hol szomorkásan:
– Régen a székely nők egy része elszegődött románokhoz szolgának, a csángók azonban inkább itthon szenvedtek a szegénységben, mégis csak maguknak dolgoztak. Mostanság külföldre mennek munkát vállalni az emberek, nem azért, hogy vissza se jöjjenek, évente csupán két-három hónapra, idénymunkára. Abból a keresetből és az esetleges itthoni kis jövedelemből élnek az év nagyobb részében. Az emberek nem szoktak ahhoz, hogy bármit is ingyen kapjanak, ezért igen nagy gyanakvással tekintenek az állami támogatásokra: érthetetlen számukra, hogy miért kapnak pénzt csak azért, mert tartanak tehenet. Attól félnek, ebből még baj lehet, hiszen nem dolgoztak meg érte. Persze az uniós tagság valós gondokat is hozott számukra: románul nem beszélnek, az idősek közül sokaknak nehezen megy az írás, viszont könyvelést kell vezetniük a gazdaságról. Nehéz itt az emberek élete, de máskor sem volt könnyebb. A szocializmusban talán még előnyt is jelentett távol lenni a várostól, mert a végeket elkerülték a napi inzultusok…
És ha már eljutottunk az egykori országhatár közelébe, félszáznyi kilométerrel még megtoldjuk utunkat annak a falunak irányába, amelyről azt mondják, az egyik legelzártabb csángó település: Kostelekre megyünk. Föltekintve a Csíki-havasokra megállapítjuk, hogy ezen a vidéken valóban el tudtak rejtőzni a bujdosó székelyek, a havasi betyárok és a szökevények.
A katolikus templom előtt várakozva a gyerekek így köszönnek: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szokatlan, kicsit már az is, hogy egyáltalán köszönnek. Arra gondolván, hogy ebben a faluban bizonyosan nem lesz alkalmam még egyszer misére betérni, pünkösd előtt egy héttel meghallgatom az istentiszteletet, amelynek befejeztével a jó humorérzékkel megáldott plébános profán dolgokra is kitér, mondván: Most még bocsánatos bűnnek számít, hogy kevesen mentek el fogatukkal száraz fát hordani télire a templom, a Magyar Ház és más rászorulók részére, de ugyanez a mulasztás szeptemberben már halálos bűnné súlyosbodik.
Hát igen, kies, ám hideg táj ez, időnként még nyáron is be kell gyújtani – mondta később a televízió által híressé vált huszonéves tanár vendéglátónk, aki így köszönt el tőlünk, mielőtt a félnapos visszaútra indultunk volna: – Isten áldjon benneteket, gyertek máskor is!
