Kérem, oltsa el! Itt tilos a dohányzás! – ezzel a felszólítással lép oda a közterület-felügyelő augusztus 5-e óta mindenkihez, aki cigarettával jár-kel valamelyik budapesti aluljáróban. A hangnem a majdnem kedves tiszteletteljestől a majdnem mordulásig terjed, a kijárat felé mutató, kísérő kézmozdulat néha elmarad, néha meg már a taszigálást is benne érzi az ember. Aki olyan sokat az egészből nem ért, hiszen nem tett mást, mint x év óta minden alkalommal: kijött a metróból és rágyújtott. Vagy éppenséggel cigivel a kezében ment az utcán, s csak át akart menni az út túloldalára; amit adott esetben csak az aluljáró igénybevételével tehetett meg szabályszerűen.
Az történt ugyanis, hogy a Fővárosi Közgyűlés két hónapja úgy döntött: megtiltja az önkormányzat, illetve a BKV tulajdonában álló 72 aluljáróban a dohányzást. Aki nem tartja tiszteletben az új rendszert, ma még csak figyelmeztetésben részesül, de szeptembertől akár fizethet is, ha rajtakapják. A büntetési tétel elérheti a 30 ezer forintot. (Mondjuk, ez a rész nem igazán értelmezhető: ha csak egyet szív bele a delikvens a cigibe, akkor kisebb lesz a bünti, ha hosszabb utat tesz meg füstölve, akkor arányosan nő a díjfizetés mértéke is?)
A szabályozás persze pénzbe kerül: a Fővárosi Közterület-fenntartó vállalathoz a budapesti vezetés 10 millió forintot csoportosított át máshonnan, hogy a cég kihelyezhesse a dohányzási tilalmat és a bekamerázottság tényét hirdető táblákat, illetve az aluljárók bejáratainál a csikktartókat. A közterület-felügyelők meg kuksolhatnak a monitorok előtt, ahol sasszemmel kell figyelniük, ki az, aki megsérti a legújabb rendeletet. S ha meglátják a delikvenst, futhatnak figyelmeztetni, illetve (szeptembertől, ugye) bírságolni. Már ha nincsenek fenn az utcán, ahol (egyelőre) még szabad dohányozni.
Igazából nincs azzal nagy baj, hogy a hatóságok egyre inkább szorítják a hurkot a füstölgő budapestiek és a rossz szokásukat magukkal cipelő turisták nyaka körül. Hogy a játszótereken és környékükön tilos a dohányzás, az még természetes is. A gyerekek mindent felvesznek, a szájukba tömnek, legalább a csikkektől kíméljük őket, ebben van ráció. Nem szül nagy ellenérzéseket az sem, hogy a vendéglátóhelyeken kötelező megjelölni a dohányzó és nemdohányzó részleget. (Hogy a kettő a legtöbb esetben egy légtérben van, az, persze, más kérdés, na meg nem ritkán gúny tárgya. Nehéz ugyanis a gomolygó füstöt meggyőzni, hogy az oszlopnál ne forduljon balra, a nemdohányzó részleg irányába. Próbálkozni, tiltani azért lehet…) Annak is van logikája, hogy a közintézmények, kórházak, orvosi rendelők, iskolák, óvodák füstmentes területek, elvégre mindenkinek joga van a tiszta levegőhöz, ezt szamárság lenne elvitatni.
Abban viszont már meglehetősen kevés a ráció, hogy az utcákról, közterületekről igyekeznek a hatóságok kitiltani a dohányzást. Egyfelől azért, mert az ilyen rendeletek jószerével betarthatatlanok, másfelől meg azért, mert betartatásuk legfeljebb azt eredményezi, hogy a dohányos otthon, családi körben füstöli fel szeretetteljes légkörben hozzátartozóit. Beleértve a védendő kiskorúakat is. A legújabb budapesti rendelettel is az a baj, hogy logikátlan. Az utcán, a hídon szabad cigizni, az aluljáróban éppenséggel nem. Az aluljáróban, amely egyébként rendszerint a közterek legkoszosabbika, amelynek levegőjét emberi vizelet áporodott szaga teszi szúróssá, amelyben hajléktalanok agyonhasznált fekvőkartonjai, alkalmi árusok eldobált, rothadó portékái teszik elviselhetetlenné a levegővételt.
Valamit tenni kellett, persze, ez érthető. A legegyszerűbb természetesen a dohányzás betiltása volt. Ez csak tízmillióba kerül, meg esetleg még bevételt is generálhat a büntetések révén. Átfogó aluljáró-rehabilitációt megkezdeni sokkal drágább lenne, meg aztán ötlet, elképzelés is kellene hozzá. Amíg ez nincs meg, marad a kosz, a vizeletbűz, a szemét. És a füstmentesség.
