Hajnali két óra. A világváros ilyenkor sem alszik: van, aki a szórakozóhelyeket járja körbe, van, aki még csak most tér haza a munkából, s olyanok is akadnak, szép számban, akik ilyenkor indulnak dolgozni. Nagy a zsúfoltság a ritkán járó éjszakai buszon. Vihogó tinilányok lógnak a kapaszkodókon, mellettük szatyrokat cipelő, megfáradt arcú, középkorú asszony áll. Különös frizurájú figura támasztaná gitártokját egy biztos pontra, de nem megy neki, derékból kicsavarodva igyekszik egyensúlyban tartani magát is, hangszerét is.
És akkor hirtelen űr.
Egy-két négyzetméternyi senki földje, szabad légtér. Csak az egészen közel állók látják a magába roskadt, alvó öregasszonyt az ülésen. Mellette a szabad hely, előtte, mögötte sincs senki. Csak a szag lengi körbe, az orrfacsaró, áporodott szag, a régen mosott ruha, az áporodott test és az olcsó sör gyomorforgató keveréke.
Egy-egy utas felhördül, tesz egy-egy megjegyzést a mocskokról, semmirekellő, haszontalan szemetekről, akik mindenhová beférkőznek. A többség úgy tesz, mintha nem hallaná, elfordulnak, ha tehetik, a rémes látványtól is, a nagyhangúaktól is. Aztán, néhány megállóval később feljönnek az ellenőrök, talpra rángatják és leküldik a buszról az öregasszonyt, aki egykedvűen néz maga elé, szétrongyolódott bevásárlótáskáját a lábához szorítva. Aztán megindul a felüljáró talapzatának irányába, oda, ahol egy másik asszony és egy fiatal lányka fekszik a földre vetett kartonon.
Hajléktalan. És fagyos az éjszaka.
Tarlós István, Budapest főpolgármestere bejelentette: december közepéig rendet tesz a főváros frekventált aluljáróiban, közterületein. A politikus arra hivatkozik: még csak november eleje van, de már tucatnyian hűltek ki az ősz folyamán az utcákon, tereken. Hajléktalanok, akik az utcán élnek, az utcán étkeznek, az utcán alszanak. Ott végzik szükségüket és ott elégítik ki szükségleteiket. A zsibongó nagyváros lakói és a fényképezőgépet kattogtató turisták szeme láttára. Akikhez januártól csatlakoznak majd az Európai Unió mindenféle rendű és rangú tisztségviselői is.
Senki sem tudja pontosan, hány hajléktalan van ma Magyarországon. Egyes, az ilyen emberekkel foglalkozó szervezetek 30 ezerre becsülik számukat, s állítják: közülük legalább 50 százalék a fővárosban próbál életben maradni. 15 ezernyien tehát, s látnunk kell, hogy egy kisebb város teljes lakosságának is megfelel ez a szám. A hajléktalanok nem voltak mindig azok. Többségük egy-egy válás, munkahelyvesztés után vált azzá, nagy hányadukat a lakásmaffia tette utcára, s bizony, az intézményes ellátásból kikerülők is gyakran szaporítják a fedél nélküliek számát. Magyarországon ugyanis nem megoldott az állami gondozásban felnövő, de az intézményekből nagykorúság miatt kikerülő fiatalok szocializálása. A hajléktalanok között vannak legális és illegális migránsok – a délszláv háborúk idején vajdasági magyarok is szép számban akadtak köreikben. Mindez csak azért, hogy világos legyen: hajléktalan nem „csak úgy”, élhetetlensége miatt lesz az ember. És ma Magyarországon szinte bárki lehet az. A mérnök is, a tanár is, a kétkezi munkás is. Csak egy kis balszerencse kell hozzá.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy kedvtelve nézné bárki akár a különböző karitatív szervezetek által osztott ételért sorba állókat, akár a metróaluljáró telefonfülkéinél vizelőket, az éjszakai buszon melegedőket vagy a szegényes motyójuk mellett a földön iszogatókat. De valahol nekik is lenni kell.
Tarlós István most azt ígéri: megpróbálja koordinálni a hajléktalanellátással foglalkozó szervezetek, intézmények munkáját, szociális ellátó pontokat alakíttat ki, ahova segítségért fordulhatnak az otthontalanok. Szociális bérleti rendszerről, albérletről, ágybérletről beszél. 120 millió forintot szánna a főváros a projektre.
Hajléktalanellátók, melegedők eddig is voltak, s noha gyakori a panasz, hogy a fedél nélküliek nem hajlandóak ezekre a helyekre menni, az igazság az, hogy az otthontalanoknak menedéket adó intézmények így is sokkal több embert fogadnak be, mint amekkora a kapacitásuk. Az ellátóhelyek zöme nem fogadja be a hajléktalan párokat, nem teszi lehetővé, hogy magukkal vigyék kutyájukat, sok helyen már délután sorba kell állni az esti fedél reményében.
A szakemberek azt állítják: a hajléktalanok egy része rendszeresen dolgozik, mások alkalmi munkát végeznek, mégsem keresnek annyit, amennyiből egy albérletre futná. Sokan igyekeznek adni a látszatra, igyekeznek tartani magukat, rendszeresen tisztálkodni, ruházatukat rendben tartani. De a körülmények előbb-utóbb mindenkin kifognak, az első fagyos éjszakán mindenki meghúzza a kannásbort. És aztán egyre gyakrabban. És szégyellik életüket, felszámolják vagy redukálják kapcsolattartásukat a családdal, a kollégák elfordulnak tőlük, egyre gyakrabban betegszenek meg, egyre lassabban épülnek fel, egyre kevésbé képesek dolgozni, ellátni magukat. Marad a kéregetés, a karton az aluljáróban. Tizenezrek számára.
Ezt a helyzetet akarja megoldani az új főpolgármester, akinek „rövid távú célja, hogy ne tartózkodjanak életvitelszerűen hajléktalan emberek az aluljárókban és a frekventált közterületeken”. Ezt a helyzetet rendezné 120 ember számára tervezett foglalkoztatási programmal, szociális ellátó pontokkal. És bírság kiszabásával, ha másként nem megy. Amit úgysem tudnak kifizetni, s akkor marad a börtön.
Ami egy fagyos téli éjszakán még hasznos is lehet. Már ha elég cinikusak vagyunk ahhoz, hogy így lássuk.
