Egy dél-amerikai világvárosnak tizenhárom millió lakosa van, kábé annyi, ahány magyar él a földkerekségen. Nemzetünk népét nem azért hozzuk elő, mert megint magyarkodni szeretnénk, mint annyiszor már, amióta megengedtetik ez néhányunknak. Csak azért, mert épp a tizenhármas szám ugrott be. És a tizenhármasról eszünkbe jutott, hogy a tizenhárom milliónak adatott meg, hogy emberhez méltó körülmények között éljen, tíz millió viszont a saját maga bűzében, piszokban nyomorog. Leírhatatlan körülmények között. Felvetődik az emberben a kérdés, hogy azok, akiknek mindenük megvan, hogyan érzik magukat ebben a környezetben? Mert feltételezhető, hogy ha példának okáért a nyomornegyedek felől fúj a szél, besodorhatja azok bűzét az úszómedencés villák kertjébe, és más kellemetlenség is előadódhat számunkra a tízmillió koldus – köztük nem egy bűnöző – közelségéből. Mert a bűnözők természetesen az ő soraikból kerülnek ki. Már ahogy ez lenni szokott.
Hasonló példákért persze nem feltétlenül fontos kitántorognunk Amerikába. Itthon, Európában is bűzlik valami. Például, hogy szintén egy tengerparti várost említsünk, Nápolyban. Vagy még közelebb, Belgrádban, ahol hatóságilag most takarítottak el két romatelepet, lakóik viszont megmaradtak, s ez nem is okoz akkora fejtörést a városvezetésnek, mint az, hogy mit kezdjenek velük. Munkát, kenyeret biztosítsanak számukra, amikor országszerte elbocsátások, fölmondások vannak folyamatban, és tányér meleg ételt, amikor az ingyenkonyhák üzemeltetésébe is begyűrűződött a gazdasági világválság?
Sőt, a gazdasági világválsághoz itt-ott párosul egy-egy kormányválság is. Miként északi szomszédunkban, szándékosan kerülve az ország nevét. Amely országnak, illetve nemzetnek állítólag a világ talán legszebb himnusza van. Nem azért, mert a Teremtő nevével kezdődik, de bizonyára egy kicsit azért is. Ebből származott aztán, a múlt század dereka táján, némi gond. Az ország akkori fő megmondhatója vetette föl az ötletet, hogy az alapjaiban megújult, immár a proletárság birtokába került hazának új himnuszra lenne szüksége. A kor legnagyobb hazai zeneszerzője, bizonyára indokolt fölháborodását leplezve, csak úgy félvállról odavetette a tar fejű elvtársnak: minek kellene új, amikor jó a régi is?!... Ilyeténképpen nem lett új himnusza a szóban forgó nemzetnek. Illetve mégis csak lett! Határon innen és túl. Az Internacionálé. Közelebbről meghatározva: a proletariátus nemzetközi forradalmi himnusza.
Mert tulajdonképpen ide szeretnénk kilyukadni. Brazíliából elindulva, Nápolyon át Európának a keleti csücskébe. Ahol immár teli torokból, szabadon szállhatott a dal. A nincstelen, de szabad tömegek dala. Amely dal úgy zengedelmében, miként mondandójában felemelő volt. Mintha csakugyan a miénk lett volna, ékes proletároké, akikre nagy munka vár, mely eredményeként nemzetközivé lészen a világ. Igaz, egyelőre még jegyre se jutott minden mezítlábasnak bakancs, sőt kenyérből, húsból sem elég, viszont annál erősebb volt a hit és a lelkesedés. Így aztán tele tüdővel fújtuk: Föl-föl ti rabjai a földnek...
Akkor ugyan már szabadok voltunk, de még éhesek.
Éhségünkben és lelkesedésünkben észre se vettük, hogy a Budapestre, Prágába, Szófiába, Belgrádba stb. hazaszabadult karmestereink a Rózsadomb és egyéb dombok villáit fürkészve szemelték ki maguknak a legszemrevalóbbakat. És halkan zümmögve a Internacionálét, beköltöztek.
Aztán teltek-múltak az évek, az évtizedek. Közben új szelek kezdtek fújdogálni immár Bukarest határában is, de a proletár himnusz megőrizte aktualitását. Legutóbb, mindössze egy-két héttel ezelőtt Budapesten hangzott fel azok szájából összegyülekezésük kongresszusán, akik önmagukat és egymást buzdították föltámadásra proletár sorsuk súlya alól, jóllehet jó ideje kivergődtek eme sorsukból, éneklés közben mégse tapadt a nyelvük a szájuk padlásához, s szégyenükben nem sült le a bőr az arcukról. Ha még arcnak lehet nevezni azt, amit hordoznak. Akik tele zsebekkel, megtőkésedve is, az Internacionálét énekelve is bizonyos nemzeti színeket próbálnak magukra aggatni.
