A várakozás, a csodavárás heteit éljük. Holnap már három gyertya ég majd az adventi koszorúkon, ennek ellenére mégsem a meghitt, ünnepre készülődő hangulat az uralkodó. Nem oly meglepő hát, hogy még az élvonalbeli magyar politikusok is igyekeznek eltántorítani híveiket a csodavárástól. Legalábbis attól a fajta csodatételtől, amelyet a jövő évi parlamenti választások után megalakuló kormánytól várnak az emberek. S amely a jelek szerint egyre jobban nyomasztja a most még ellenzéki párt szakpolitikusait.
A Fidesz prominensei lakossági fórumokon már eddig is arról beszéltek, hogy a választások másnapján nem lesz varázsütésre jobb az élet.
A héten Matolcsy György, a legnagyobb ellenzéki párt gazdaságpolitikusa az MTI-nek adott interjúban figyelmeztetett: a Fidesz esetleges kormányra kerülésével sem lesz az országban „tejjel, mézzel folyó Kánaán”. Még akkor sem, ha a majdani Orbán-kormány júliustól az eddigiektől teljesen különböző új költségvetést, új adórendszert és új foglalkoztatáspolitikát léptet hatályba. Hogy ezek a változtatások milyen jellegűek lesznek, arról még nem döntött a párt, Matolcsy azt azonban leszögezte: a Fidesz nem készül megszorításokra, ez alól kivételt csak a bürokrácia területe jelent. (Ami köznyelvre lefordítva köztisztviselők elbocsátását, átcsoportosítását szokta jelenteni, ami meg munkanélküliség-növekedést generál, de ebbe most ne menjünk bele…) Azt is bejelentette: 2012 végéig nagyon nehéz lesz a helyzet, és csak 2013-tól lehet fenntartható fellendülés – a világban, így Magyarországon is. Merthogy „a Fidesz-kormány sem tudja a recessziót egy év alatt növekedésbe fordítani”.
A Fidesz ugyanakkor a közvélemény-kutatási adatok által vázolt kétharmados parlamenti többség elérését sem tartja reális lehetőségnek. Martonyi János, a korábbi Orbán-kormány külügyminisztere a minap Washingtonban arról beszélt: a tavaszi választásokon a Jobbik 8–10, az MSZP 15–20 százaléknyi szavazatot tud majd begyűjteni, a Fidesznek pedig stabil többsége ugyan lesz, de a kétharmad valószínűtlen. Namármost: a kormányzáshoz a stabil többség éppen elég, a kétharmad néhány törvény és az alkotmány módosításához szükségeltetik. A Fidesz pedig elsősorban kormányozni akar. Ahhoz pedig koalícióra csak akkor van szüksége, ha hibádzik a sima többség. Szóval, akárhogy forgatjuk, csűrjük, csavarjuk: az 50 százalék is elég egy kényelmes, kényszerű kompromisszumoktól mentes államirányításhoz. Minden más már csak a méz cukrozása. Főleg akkor, ha tudjuk: egy-egy nagyobb horderejű, össznemzeti ügyben alkalmi koalíciókkal is lehet döntéseket hozni, tehát nagy szükség esetén azt a bűvös kétharmadot úgy is össze lehet gereblyézni, hogy a kormánypárt nem kötelezi el magát kényelmetlen mértékben mások irányába.
Mindezt szem előtt tartva nem kell nagyon meglepődni azon, hogy a Fidesz igyekszik a minimumra csökkenteni a „holnaptól minden jobb lesz”-típusú elvárásokat. Az ugyanis elég egyértelmű, hogy a túl nagy, túl gyors javulásban hívők nagy tömegei túlságosan nagyot és túlságosan gyorsan fognak majd csalódni. Láthattuk ezt Szerbiában mi magunk is a 2000. október 5-ét követő időszakban. A tömeges és rapid kiábrándulást pedig jobb megelőzni, mint megélni.
Ellenkező esetben úgy lehet járni, ahogyan az az MSZP-vel történt 2006 nyarán. Amikor a választásokon ígért jóléti állam helyett jött a konvergenciaprogram meg a kiigazítások. (Meg az őszödi beszéd, de ez más lapra tartozik.) És zuhanni kezdett a népszerűség. Most épp ott tartanak a szocialisták, hogy örülnek, mert megindultak felfelé a közvélemény-kutatási mutatók: a biztos pártválasztók körében 21, a teljes lakosság körében 14 százalék támogatja az MSZP-t. Ez pedig jó eredmény, még akkor is, ha a Fidesz az előbbi kategóriában 63, utóbbiban 35 százalékon áll, mert legalább egy kis emelkedést mutat. Legalábbis a Szonda Ipsos mérései szerint. S akár ezek az eredmények okozták, akár valami egészen más gondolatmenet következménye, érdemes felfigyelni arra az elképzelésre, amelyet Szili Katalin, az MSZP különös politikusa fogalmazott meg a köztévé tegnap reggeli műsorában. Szerinte ugyanis „megfelelő politizálással el lehet érni, hogy a jövő évi választáson olyan eredmény szülessen, amely nem teszi lehetővé, hogy egyetlen párt alakítson kormányt”. Egészen érdekes elképzelés, különösen annak fényében, hogy a szocialista politikusokon egyre jobban kiütköznek a bukásvárás szimptómái: a lemondó tétlenség s a biztos bejutó listás helyekért való acsarkodás. Az egykori parlamenti házelnök, úgy tűnik, eltökélte, hogy helyrerázza pártját: megújulást követel mindenfelé, lakossági fórumokat tart, akciózik, új arcokkal töltené fel az országos lista legfőbb helyeit (s ennek érdekében elutasítja a neki felajánlott, előkelő 5. helyet ugyanott), hogy „felvillantsa az új kiegyezés politikájának lehetőségét”. De, úgy tűnik, az MSZP nem adja meg magát, keményen ellenáll a megújítási kísérleteknek. Szocialista berkekben tehát a csoda, érdeklődés hiányában, egyelőre elmarad. És fideszes berkekben hasonló a helyzet; noha ott igény lenne rá, mégsem kerül be az éves tervbe a csoda eljövetele.
