Sikítottam az örömtől, amikor az idézett sorokat elolvastam a minap a velvet.hu egyik cikkének bevezetőjében. A népszerű portál amúgy meg is hirdette „a legborzalmasabb ünnepi díszítés” versenyét, azaz olvasóit arra buzdítja: ha látnak egy kirívóan kétségbeejtő, borzalmasan giccsesre cicomázott lakóházat vagy kirakatot, kapjanak elő fényképezőgépet, telefont vagy bármit, és rögzítsék a látványt. Okulásul másoknak. Vagy csak úgy, szórakozásképpen.
Nagy igazsága van a verseny meghirdetőjének. Ugyanis az ünnepi készülődés szerves része lett az otthon szépítése mellett az udvar, az utca díszítése is. Jóleső örömmel tölt el bennünket egy-egy szépen összeállított, ízlésesen feldíszített városközpont látványa, ahogy pici melegség önti el szívünket egy szépen feldíszített ablak láttán is. Főleg ha ez utóbbit apró gyermekkezek készítik némi szülői odafigyelés mellett. Mert lehet az (a talán nem egészen szabályos) papír vagy üvegfesték, vagy akár műanyagból „kisüthető” ablakdísz is, ha az meghitt hangulatban készült, ha az ünnepre való ráhangolódás, a közös munka, az együtt töltött idő eredménye. És lehet rideg külsőség akár a legdrágább mestermunka is, ha nincs benne az az aprócska csoda…
Egyik jó barátom mondta a minap: ha Jézus mostanság születne, a világ valószínűleg észre sem venné. Annyira elmerültünk a kötelező külsőségekben, hogy a lényeg egyszerűen elveszik. Karácsony hetében egyetlen mosolygó embert sem láttam Budapest utcáin. Szaloncukrokkal, kalácsok és ünnepi vacsora hozzávalóival megrakott bevásárlókocsi felett a gyerekével ordító anyukát, az összecsuklásig megpakolt, olvadó hóban botladozó, szitkozódó nagymamát, „adjanak valami nőnek valót” felkiáltással üzletekbe beeső férfiakat annál többet. És a mosolyra, kedves szóra rendszerint dühös, de legalábbis gyanakvó pillantás a válasz. „Ez szórakozik velem?” – olvasható ki a szemekből. És idegesen fordulnak el a bolti Mikulástól, aki a bevásárlóközpontban kötelezően ráosztott feladatot, a szaloncukor-osztogatást megpróbálja „feldobni” egy kicsit: nemcsak a gyerekekhez, az idősebbekhez is odalép, megszólítja őket. Zavarba ejtő, amikor megkérdezi, mi volt a legnagyobb jó dolog, amit az idén tettünk. Zavarba ejtő, hiszen nem igazán tudunk rá válaszolni. Hogy nem ordítottunk a gyerekre a vártnál gyengébb bizonyítvány miatt? Hogy hajnalban felkeltünk havat lapátolni? Hogy nem szóltunk rá párunkra ezredszer is, ha otthagyja a poharat, ahol jó eséllyel biztosan leverjük? Hogy nem duzzogunk napokig, amiért megfeledkezett a névnapunkról? Hogy eljuttattuk a családot nyaralni?
Legnagyobb jótett? Nem tudom, hogy van-e olyan. De annyit elért a vattaszakállú, hogy kérdése elgondolkodtatott.
Mert mi a jóság? Nem lehet összegszerűen kifejezni, nem garanciális, nem visszaváltható, nem csomagolható. A nem-jóság sokkal könnyebben meghatározható. Legalábbis egy bizonyos kor felett. Nagykarácsonyban, ebben a magyarországi kis faluban, a Mikulás házánál van egy kút, a Jóság kútja, ami arról nevezetes, hogy elég belesuttogni bármilyen rosszaságot, azonnal elnyeli. Jó lenne egy ilyen kút minden házban. Akár egy pohár is lehetne, amibe bele lehetne suttogni mindent, amit megbántunk, mindent, amivel bántottunk. Bele lehetne suttogni az idegességet, a rohanást, a meggondolatlanul kiejtett szavakat. Bármit, ami nyomja az ember lelkét.
Akkor talán több lenne a mosoly is az utcákon, így, karácsony hetében. És máskor is. Akkor is, ha nincs meg a kötelező két rúd bejgli, akkor is, ha nem csillognak frissen mosva az ablakok, s akkor is, ha az ajándék a fa alatt csak jelképes. Akkor talán észrevehetnénk a csodát. A karácsonyét is és az apró, mindennaposat is.
