Vacak egy év volt ez az idei. Magyarország gazdasági, politikai és társadalmi élete szempontjából legalábbis. Aligha várható tehát, hogy valaki komolyabban sajnálná bevégződését. És felettébb valószínűtlen, hogy bárki is „bezzeg-évként” emlékezne rá a közel- s távolabbi jövőben.
Az évkezdést egy javában tomboló gazdasági világválság fémjelezte, amely teljesen porrá zúzni látszott az amúgy tökéletesen szétzilált magyar gazdaságot. Az euró árfolyama az egekbe emelkedni látszott, egyre-másra érkeztek a cégbezárásokra, elbocsátásokra vonatkozó hírek, a kormány kapkodott, egyik programját hirdette a másik után, bármelyik véghezvitelének a leghalványabb reménye nélkül, ráadásul még egy szabályos kampány is befigyelt az EP-választásokat megelőzően. A kormány nem is bírta a nyomást, Gyurcsány Ferenc besokallt, lemondott miniszterelnöki posztjáról, majd hamarosan a pártelnökségről is leköszönt. Ami nem feltétlenül minősült rossz hírnek, de a kisebbségben kormányzó párt képtelen volt arra is, hogy gyors és határozott lépésekkel találjon egy új miniszterelnököt, és arra is, hogy kiírjon egy rendkívüli választást. Ehelyett végignézhettünk egy csodásan kínos össz-szocialista társasjátékot, amely a Keressünk egy kormányfőt munkacím alatt futott. Sok piszmogást követően az MSZP-hez nem tartozó Bajnai Gordon kapta meg a bársonyszéket, s (ahogyan azt az Index felettébb pontosan megfogalmazta) ezzel „a kormánypárt lemondott a kormányzásról”. Aminek nagy előnye az volt, hogy elültek a kormányzással kapcsolatos botrányok, s ha az ellenzék ugyan folyamatosan bírálta is a kabinet minden egyes lépését, azért a nagy balhék abbamaradtak.
Az EP-választás meghozta a Jobbik hatalmas előretörését és az SZDSZ halálát: míg az előbbi formáció megtáltosodva hirdeti a közös legelők és a nagybirtokok felosztásának nehezen értelmezhető elképzeléseit, a bezárkózást és kirekesztést, a csúnya nagytőke elutasítását és az önfenntartást, addig a Szabad Demokraták Szövetsége előbb választott egy olyan elnököt, akit a pártelit nem támogat, majd az új elnök elkezdett hirdetni olyan elképzeléseket, amelyeket már senki sem támogat.
A csendesnek és nyugodtnak remélt nyarat a BKV sokkoló mértékű korrupciós botrányai színesítették, s nagyjából ugyanebben az időszakban csúcsosodott a cigányok sérelmére elkövetett gyilkosságsorozat is a tragikus kislétai esettel, ahol egy anya meghalt, tizenéves lánya pedig, ha súlyos sérülésekkel is, de életben maradt. Augusztus végén aztán sikerült rács mögé juttatni a társaságot, amelyet a hatóságok felelőssé tesznek a támadásokért – de a letartóztatás, ha lehet, még több kérdést nyitott meg, mint ahányat lezárt.
Az év utolsó harmadában az ország már nagyjából mindenre ráunt. Kivárásra játszik mindenki, nincsenek nagy tettek és nagy horderejű, hetekig idézhető mondatok, s ha a kampánystábok háza táján van is sürgés-forgás, abból olyan sok még nem látszik. A várakozások nagyok és egyre nőnek, a kezdődő évtized sokakban egyenesen rendszerváltási hangulatot generál a biztosra vehető kormányváltás mellett. Annak ellenére is, hogy a rendszerváltásra vonatkozó víziókat lényegében semmi sem támasztja alá. Elemzők szerint a jövő tavaszra esedékes hatalomváltás már önmagában is kegyelmi állapot lesz, hiszen a kormányra kerülő erő gyengeségeit magyarázhatja majd a kétségbeejtő örökséggel, s még nehéz döntéseit is a várhatóan igen nagy társadalmi támogatottság tudatában hozhatja majd meg. A csillagállás jónak ígérkezik a majdani parlamenti többség számára, az igazán nagy kihívás az lesz, hogy ezt a lehetőséget tudni kell majd okosan kihasználni. Ami a legtöbb esetben bizonyos fokú önmérsékletet feltételez. Akár úgy is, hogy a reváns szót törlik a politikai szótárból, még ha ez nagy erőfeszítést igényel is. Árkokat kéne temetni az új évtizedben, a lehetőség erre adott lesz, s az év végi (sokszor indokolatlan) optimista hangulatban talán megkockáztatható: a pártelitek újévi fogadalmai között előkelő helyen szerepel majd a magyar társadalom megosztottságának csendes, nyugodt felszámolására irányuló elképzelések megvalósítása.
