A villogó képsorok és a világhálón hidegen nyilalló hírek között a mindenség sercegő jelrendszere fárasztó. Kell egy emberi hang, amely feloldja ezt, megnyugtat, békességet sugároz még akkor is, ha napi híreket olvas vagy zenét konferál. Ebben a rohanó világban kell valami emberléptékű, kell egy hang, amely lelassítja lépteinket, különben elmegyünk önmagunk mellett. Is.
Jó, amikor Talál a szó, ahogy a Kolozsvári Rádió magyar adásának jelszava is hirdeti, ha otthon vagy az úton, autózás közben megtalál és illik hozzánk a szó. Azt hiszem, ez a végső célja a műsorok készítőinek, és mi, hallgatók is ezt igényeljük.
A Kolozsvári Rádió nem verseng az elszaporodott kereskedelmi adókkal, bizonyára nem is tehetné, hanem igyekszik megtartani saját kimért stílusát és saját hangját, amely kilenc megyében hallható. A felsorolástól eltekintek, de elmondhatom, hogy ez – ha jól számoltam – Erdély felét, illetve Románia egynegyedét jelenti.
A rádió 1954-ben kezdte sugározni műsorát román és magyar nyelven, majd 1988-as betiltása után (ebben az esztendőben a kommunista hatalom elhallgattatott minden területi stúdiót Romániában) 1989-ben indult újra.
– Aici Cluj, Romania! Itt a Kolozsvári Rádió! – így szólalt meg a rádió ismét 1989. december 22-én. Az idézőjeles vagy a közhiedelemben élő forradalom után régi, lelkes rádiós kollégáink, akik az adó korábbi tiszteletét kivívták, siettek a stúdióba, és rádiónk ismét műsort sugárzott, két nyelven, mint korábban – mondja Maksay Magdolna, a rádió magyar szerkesztőségének osztályvezetője, amíg a 22 munkatársból álló csapat néhány tagja a családias hangulatot árasztó szerkesztőségben a számítógépek előtt ül, híreket gyűjt, a délutáni Nap-óra című regionális műsort szerkeszti, vagy a 15 órakor kezdődő népszerű Slágeróra anyagával siet a stúdióba.
Nem vagyok rádiós, de olyan ismerős minden. Amikor az ember Brassóba, Ungvárra, Pozsonyba vagy Kolozsvárra látogat, otthon érzi magát. Nem valamiféle össznemzeti összeborulás eredményeként, hanem azért, mert valamennyien hasonló cipőben járunk. Megosztott frekvenciák, a hallgatók, olvasók, vagyis a népesség erős fogyása, a beolvadás rossz hatása, az elvándorlás… mind ismerős, de említhetném az örömteli pillanatok hasonlóságát is. Például azt a sikerélményt, amikor egy jól beszélő alanyra bukkan a riporter. Szóval ahol nem kell magyarázkodni, ott otthon vagyunk.
A szerkesztőségben, az ablakpárkányon virágok telelnek, a csészékben kétféle kávé. Én tej nélkül iszom, és itt sem szabad dohányozni. Otthon érzem magam. Amikor rádiózásról esik szó, itt Erdélyben a „Noviszádi” Rádió hőskorát emlegetik. Számukra ez jelentette a nyugat magyar hangját.
– Rádiónk 24 órás műsort sugároz, abból mindössze 7 órát magyar nyelven, három napszakban. Az éjszakai műsor Éjszakai váltás néven hajnali kettőtől négy óráig szól. Azt 8-tól 10-ig tartó hírműsorok, gyermek- és zeneműsorok követik. Majd délután háromtól hatig Slágeróra, Észbontó (szellemi vetélkedő), Nap-óra (regionális híradó vidéki tudósításokkal), Népzene, Dzsesszmagazin, Mozgástér (gazdaság, társadalom, tudomány), Operettparádé című műsoraink következnek – sorolja Maksay Magdolna osztályvezető a hét egy-egy napjának jellegzetes műsorát.
– Jó-e rádiósnak lenni?
– Igen, mert mindig valami újjal szolgálhatunk hűséges hallgatóinknak. Jó rádiózni, mert a hallgató bízik abban, amit mondunk. Az elődeink által szerzett bizalomra építünk. Persze nagyon jól tudjuk, hogy a mai városi fiatalok többnyire a kereskedelmi adókat hallgatják, melyeknek műsoridejét elsősorban a zene tölti ki. Én még mindig hiszem, és a visszajelzésekből is valamelyest ez derül ki, hogy vannak fiatalok, akik nem elégszenek meg ezzel, vannak, akik többet szeretnének. Itt van a Kolozsvári Rádió és általában a közszolgálati adók szerepe, esélye, hogy picivel többet, picivel mást adjanak ezeknek a hallgatóknak. Nehéz dolgunk van, mert nemcsak a kolozsváriakhoz és a város közvetlen környezethez szólunk napi hét órában, hanem a szórványhoz is, és minden igényt, minden réteget ki kell szolgálni. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a szatmáriak és nagyváradiak inkább a magyarországi adókat hallgatják, kivéve, amikor helyi eseményekre kíváncsiak. Hozzánk tartozik Szeben megye kevéske magyarsága és Máramaros is, amelyről azt szeretjük hinni, hogy az még magyar vidék, de a valóság nem ezt igazolja. Feladatunk nem könnyű, de ezen nem szoktunk gondolkozni. Tesszük a dolgunkat.
– Közszolgálat? Erről sok szó esik manapság. Te mit értesz alatta?
– Lehet, hogy fellengzősen hangzik, de őszintén gondolom, hogy a közszolgálat értékmentés, értékátadás és ez által értékteremtés is. Erre a rétegműsorok a legalkalmasabbak. Mi gazdagok vagyunk, hiszen magyar színházunk, operánk és filharmóniánk is van, sőt nemrég alakult az első magánszíntársulat. Ilyen szempontból könnyű értékeket közvetíteni. De azt tesszük, amikor könyvekről beszélünk vagy vidéki riportokat sugárzunk, amelyekben a szilágysági vagy máramarosi öregek mesélnek ízes tájnyelven múltról, jelenről és a világ dolgairól. A népzene, zenei anyanyelvünk is ide tartozik. A közszolgálatiság fontos részét jelentik a tájékoztató, nevelő hatású műsorok is. Nálunk a legnépszerűbb az Észbontó névre hallgató, általános műveltségi betelefonálós vetélkedő. Hallgatóink szeretik a zenés műsorokat is, de általában rövidnek tartják azokat.
A műszaki dolgokról nem beszélgetünk, nem értek hozzájuk, inkább azt kérdezem Maksay Magdolnától, van-e jövője a rádiózásnak. A válasz egy határozott igen, de az is biztos, hogy a közeljövőben már nem a ma megszokott dobozból szól majd a műsor, hanem maroktelefonból, számítógépből és hasonló szerkezetekből. Nem baj. Fontos a hang, az emberi hang. Szórványban és erős közösségekben egyaránt.
