(Fotó: Léphaft Pál)
Kolozsvár, 2011 februárja
Lehet, hogy egykoron könnyebb volt Hunyadi Mátyást a Duna jegén trónra emelni, mint a magyar–magyar politikai műjégpályán ma a szemet és lelket gyönyörködtető, felújított Mátyás-szobrot szülővárosában hivatalosan felavatni. Mátyás türelmes. Ahogy Fadrusz János 1902-ben, nem véres karddal a kezében, csak arany babérkoszorúval a fején jelképes várfokra állította. Vár. Nem ellenségre, csak sajátjaira.
Virtusnak az is elegendő. Régi igazság, hogy nem kell sem török, sem tatár, sőt még a szomszédok irigysége sem ahhoz, hogy vesztésre vigyük szép és lélekemelő elképzeléseinket, vagy elrontsuk ünnepeinket. Ezt tesszük, vagy pontosabban: ezt teszik ma a nevünkben azok a politikusok, akik nem elégszenek meg Mátyás király oltalmazó árnyékával, hanem aranykoszorújának csillogásával fényeznék saját karrierjüket. Pedig most minden nagyon egyszerű.
A román és magyar állam az adófizetők pénzéből, közös erővel felújíttatta Fadrusz János legismertebb alkotását, a Kolozsvár főterén álló szoborcsoportot. És? És semmi. Áll Mátyás, és méltóságteljesen feszül lovának szügye is a téli napsütésben. Szőcs Géza, a magyar művelődési tárca vezetője és Kelemen Hunor román kultuszminiszter – mindketten erdélyi származásúak – pedig karácsony óta egyeztet. Nem tudnak megállapodni, hogy számukra mikor lenne legalkalmasabb újraavatni a szobrot. Felültek Mátyás mögé a lóra! Ismerős. Az a szerencsénk, hogy Mátyás országlása alatt nem rájuk és a mai politikusokra támaszkodott, nem rájuk várt. Különben sem ország, sem emlék. Szobor sem állna ma Kolozsváron. Talán az illető politikusok sem állnának. Ilyen komoly feladat előtt.
Mátyás még áll. Reméljük, nem megy el.
