Semjén Zsolt
Quo vadis, Magyarország? címmel szervezett a múlt héten tanácskozást a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézete, a Barankovics Alapítvány és a Konrad Adenauer Alapítvány Budapesten. A Látleletek 2010 tavaszán alcímet viselő tanácskozás házigazdája Kun Miklós történész, védnöke Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság egykori elnöke volt. Az összejövetelen vezető ellenzéki politikusok mondták el, hogyan látják Magyarország, illetve a magyar közösség megújulásának lehetőségeit, katolikus és református egyházi vezetők az egyház és társadalom viszonyáról, illetve a magyarság uniós lehetőségeiről tartott előadást. „ Tudjuk, hogy itt nagyon nagy változás lesz Magyarországon, de szükségünk van egy léleksimogató konferenciára, hogy valami jót és szépet is halljunk ” – hangsúlyozta üdvözlő beszédében Kun Miklós. Ma Semjén Zsolt, a KDNP elnökének előadását ismertetjük. A Lesz-e magyar megújulás? címmel tartott értekezés rövidített, szerkesztett változatát adjuk közre .
Az ország megújulásának lehetőségéről szólva leszögezhető: a gazdasági problémákat meg lehet oldani, az ellátórendszerek összeomlását gyors intézkedésekkel el lehet kerülni. Az egészségügyi és oktatáspolitikai kérdésekben is tudni fogunk előre lépni évről évre. De az egész mögött van egy olyan erkölcsi összeomlás, aminek a helyrehozása sok-sok évet fog igénybe venni. Egy megtörtént esetet mondanék el ellen-illusztrálására: egy egyházi iskolában egy 7-8 éves kisfiút a tanárnője hazugságon kapott, emiatt egyest adott a gyereknek és kiscserkész vezetői tisztségéről eltávolította. A fiúcska felháborodottan kérdezte: hogy jön a tanárnő ahhoz, hogy egy hazugság miatt leváltsa a cserkészvezetői posztról, amikor az ország vezetője egy országnak hazudhatott és a helyén maradhatott. A gyereknek ez azt jelenti, hogy őt sem lehet leváltani a cserkészcsapat éléről. Ez az az erkölcsi tehertétel, amivel meg kell küzdenünk és aminek a helyrehozása sokkal hosszabb és verejtékesebb munka, mint az egyébként szintén katasztrofális helyzetben lévő gazdaság gondjainak rendezése. Ezért mondjuk, hogy az elszámoltatás elkerülhetetlen. Az elszámoltatás nem elsősorban politikai szempontból fontos, hanem az ország erkölcsi rendjének helyreállítása szempontjából, enélkül anarchiába zuhanunk.
Az erkölcsi alapokat az iskolában kell megalapozni, s ezért vagyunk mi elkötelezett hívei az etikaoktatás bevezetésének. Ma Magyarország az egyetlen állam a környező országok közül, ahol semmiféle intézményes etikaoktatás nincs. Ma felnő egy gyerek, leérettségizik és esszét tud írni arról, hogy milyen az erdei pajzsikának a spórás szaporodása vagy hogy a kovalens kötésben az elektronok erre vagy arra pörögnek-e, de nincs intézményes válasza arra, hogy miért ne fojtsa meg a szomszédját, ha haragszik rá.
A megoldás egy kötelezően választható etikatárgy bevezetése az oktatásban: vagy felekezeti hit- és erkölcstant vagy általános etikát kellene minden diáknak tanulnia.
Számunkra legfontosabb a családok kérdése: a demográfusok egybehangzó véleménye szerint ma Magyarország a demográfiai katasztrófa szélén tántorog. Ha most nem születik több gyerek, akkor három emberöltő múlva a magyarság létszáma olyan alacsonyra csökken, s az elöregedés miatt a szülőképes nők aránya olyan kicsi lesz, hogy a magyar nemzet nem lesz képes reprodukálni önmagát. Arról nem is szólva, hogy ha most nem születik több gyerek, a most 30-40 éveseknek nem lesz nyugdíjuk, mert nem lesz, aki megtermeli. A nemzet demográfiai testén lévő sebeket nem lehet utólagosan, visszamenőlegesen orvosolni. A most meg nem született gyereket tíz év múlva nem lehet visszamenőlegesen megszülni, a most meg nem született gyerek nem fog adózni 25 év múlva, a most meg nem született gyereknek nem lesz gyermeke 25 és unokája 50 év múlva. Ezért számunkra a családtámogatás alapvető. Ezért szállunk síkra a családi adózás támogatása mellett. Európában azokban az országokban tudták megfordítani a negatív demográfiai trendeket, ahol ilyen típusú adózási rendszer van. A családtagok jövedelmét kell összeadni és az adóvonatkozások meghatározásakor figyelembe kell venni az eltartottak számát.
Mi tudatosan építünk a Szent István-i örökségre. Ha végignézünk a magyar történelem évszázadain, azt látjuk, hogy a magyar nemzet mindig akkor gazdagodott szellemiekben, anyagiakban, lelkiekben, amikor hűségesek voltunk a Szent István által kijelölt úthoz. És mindig akkor torkollott katasztrófába a magyar történelem, amikor akár balra, akár jobbra lecsúsztunk erről az útról. Szent Istvánt két irányból támadták: az egyiknek a szimbóluma Orseolo Péter és az a felfogás, amely szerint felesleges a szuverén magyar állam, be kell olvadni a Német-Római Birodalomba. A másik oldal az a koppánykodás, amelyik egy valójában halott és feltámaszthatatlan pogányság jelszavával vonta kétségbe a Szent István-i mű jogosultságát. Üzenem koppánykodásra hajlamos barátaimnak: azt nem tudom, hogy Koppány magyarabb volt-e, mint Szent István, de azt pontosan tudom, hogy Szent István a magyar megmaradás szempontjából végtelenszer értékesebb volt, mint Koppány. Ha a koppányság győzött volna, mi most nem beszélnénk magyarul, eltűntünk, beolvadtunk volna, mint a többi, hozzánk hasonló keleti nép, mint az avarok, besenyők, kunok. Azért maradtunk meg, mert Szent István a kereszténység örök fundamentumára építette fel a magyar nemzet katedrálisát. Ez a Szent István-i politika végigvonul a magyar történelmen, találkozhatunk vele a későbbi századokban is, alapjellemzője az volt, hogy két pogány közé szorult a magyar. Ma Magyarország hasonló helyzetben van: két pogány közé szorultunk: az ópogányok a bukott kommunista rendszer hívei, az újpogányok pedig a koppányság képviselői. Vissza kell térnünk szent királyunk örökéhez, amelynek lényege, hogy mindig akkor gazdagodunk szellemiekben, anyagiakban, kultúrában, lelkiekben, amikor hűségesek voltunk Szent Istvánhoz. Ez a mi küldetésünk.
