Nyolc és fél év. Ennyit kapott Zuschlag János, az MSZP egykori parlamenti képviselője bűnszervezet tagjaként, folytatólagosan elkövetett csalás és más bűncselekmények elkövetése miatt. Így döntött a bíróság szerdán. Az ítélet elsőfokú, tehát még messze nem jogerős, a másodfokú eljárás jó esetben is legkorábban fél év múlva kezdődik majd, s hogy annak végeztével mi lesz a döntés, senki sem tudhatja. De már ezzel az első fokkal is lehet kezdeni valamit. Elemezgetni, összehasonlítgatni, a bírósági ítélet indoklását szőrözni.
Elsőként az tűnt fel, hogy a kommentárok szerint aránytalanul sok ez a nyolc és fél év, merthogy ennyit emberölésért szoktak kiszabni a magyar bíróságok. Ha meg azt nézzük, hogy Zuschlag és társai senkinek az életére nem törtek, „csak” közpénzekből nyúltak le potom 75 millió forintot, azt sem kizárólag a maguk céljaira (a bíróság ugyanis megállapította, hogy a pénzt ifjúsági rendezvények támogatására, országgyűlési képviselők választási kampányának finanszírozására fordították, illetve „egymást között elosztva magáncélra használták”), s hogy ráadásul Zuschlag az okozott kár java részét megtérítette az eljárás során, akkor a kiszabott büntetés aránytalannak is tűnhet.
Vannak persze más vélemények is. Sokan gondolják, hogy a fehérgalléros bűnözők mindig mindent megúsznak, ideje is volt már, hogy valaki hosszú időre hűvösre kerüljön a köz megkárosítása miatt. És ebben van is némi igazság. A magyar igazságszolgáltatás újabb kori története szép számban tud felmutatni olyan eseteket, ahol az okozott több száz milliós/milliárdos károkat senki sem térítette meg, a büntetés mégis legfeljebb akkora volt, mint az előzetesben letöltött idő, de az is megesett, hogy csak némi felfüggesztett járt az elkövetőnek.
Hogy a Zuschlag-ügy nagyon-nagyon sok politikai vonzatot tartalmaz, a napnál is világosabb. Van is egy olyan érzése az embernek, hogy a szocialisták egykori ifjú titánja valójában mások helyett vitte el a balhét. Az ítélet indoklásában szerepel is egy olyan tétel, miszerint Zuschlag nem volt együttműködő, vallomásában csak azt erősítette meg, amiről úgy gondolta, hogy azt már nem érdemes tagadni. A legkényesebb témakörökben (a rendőrségi kapcsolatok feltárása, valamint a telefonlehallgatásokkal kapcsolatos kérdések esetében) meg egyszerűen megtagadta a vallomást. Emellett a büntetés kiszabásánál nem tekintették enyhítő körülmények, hogy az okozott kárból ötvenmilliót visszafizetett, mivel a pénz eredete nem tisztázott, és ha beszámítanák, az pénzmosásnak minősülne. Ezzel valószínűleg sikerült megalapozni azt a jövőbeni gyakorlatot, hogy a vádlottak még véletlenül se gondoljanak az okozott kár megtérítésére.
Márpedig politikai korrupcióval és kampányfinanszírozással kapcsolatosan nem csak Zuschlag vádolható. Elég egy egészen rövid sétát tennie Magyarországon bárhol bárkinek, hogy napnál világosabban láthassa: a pártok egy része bizony nem a törvényesen elkölthető 386 millió forintból igyekszik megnyerni a választók voksait. És itt most nem is arra a szerencsétlen bank- és benzinkútrablóra gondolok, aki állítólag – noha maga megélhetési gondokkal küszködött – a rablásaiból „befolyt” 16 millió forintból 15-öt egy pártnak adományozott. Vannak sokkal szofisztikáltabb módozatai is a kreatív pártpénzelésnek.
A kampány egyébként még mindig bántóan lagymatag, tájékozatlan ember észre nem venné, hogy itt egy hét múlva parlamenti választás lesz – már ha nem nézi a mindent elárasztó plakátözönt utcákon, utak mellett, aluljárókban és a villamosok oldalán. Hogy valami közeleg, legfeljebb abból lehet észrevenni, hogy egyesek máris elkezdtek választási csalásról beszélni. Amúgy az érvek ütköztetésének nyoma sincs, az igazán zaftos, lelkesítő vádaskodások is hiányoznak, a képviselőjelöltek legfeljebb önmagukat járatják le korábbi viselt dolgaik nem elég ügyes elkendőzésével. Ilyen helyzetben már csak a két forduló közötti izgalomról lehet álmodozni.
