Nyiss ajtót a vándoroknak, az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.
Vigyázz a nyelvre, egy közös szellemi haza apokrif alkotmányában az anyanyelv a legfontosabbak közé tartozik, nemcsak tisztasága, hanem a tartalma is. Vigyázz a fejedben elhangzó mondatokra. Mert nem mindegy, milyen mondatok hangoznak el éppen ezen a napon. Ne ígérjünk többet se magunknak, se másoknak, ne beszéljünk mellé, egy nyelvébe zárt aprócska nemzet ezt nem engedheti meg magának. Nem másokon múlik, milyenné tesszük az ünnepet.
Vigyázz a földre: a láthatáron felperzselt mező, ennyi gyilkos napfény után nem szállnak le a madarak elhagyott ugaron, elemi és szellemi csapások sújtják, nem csillan rajta fény, mint a hajnali harmaton, csak felszárad egy csepp, mint fűszálon a történelem: a tűnve megálló pillanat.
Fák rajzolódnak ki a szürkületben, ilyenkor minden élesebb, vannak gyógynövények és mérges gombák, csaholás hallatszik, farkasok órája van, most kellene szembenézni, eligazodni, de mindhiába: nincs másik térkép.
De nekünk az ünnep a fontos. Az, hogy egyáltalán érkezik valaki, és lehet gyönyörű fogadást rendezni a tiszteletére. Aztán az érkezés szépségét át lehet menteni a köznapokra is.
A léggömb elpattant. A díszruhák színes rongycsomók a porban.
Csak nézzük őket, és egyre erősebben halljuk a lélekharangot.
