(Fotó: Léphaft Pál)
Aradon tizenhat honvédtisztet végeztek ki, a kollektív emlékezet mégis elsősorban annak a tizenhárom vértanúnak a nevét jegyezte meg, akiknek 1849. október 6-án oltották ki az életét. Négyet közülük lőpor és golyó általi halálra ítélek, a további hetet pedig felakasztották. A hóhért illették a középkor óta a kivégzettek értékes ruhái – köztük Leiningen honvédtábornoki egyenruhája –, ezért az áldozatokat levetkőztetve a bitófa tövében terítették ki. Ókori hagyomány szerint, elrettentésül az ellenség tetemét közszemlére bocsátották.
Kossuth Lajos is ráérzett ennek a biblikus allegóriának a jelentőségére, ezért nevezte magyar Golgotának Aradot azon a hangfelvételen, melyet fonográfon rögzítettek 1890-ben. A „Kossuth hangjaként” elhíresült szózat egyúttal az egyetlen hangfelvétel is tőle.
A keserűség allegóriák és más megrázó költői képek formájában az akkori kortárs lírában nyomban megfogalmazódott, és mindmáig ez a műfaj vitte tovább az aradi tragédia nemzeti gyászát, kötetnyi költemény íródott erre a témára. A legtöbb már alkalmi versnek számít: Gyulai Pál A hősök sírja, Vajda János A virrasztók, Juhász GyulaVértanúink, Arany János A walesi bárdok, Tompa Mihály A madár fiaihoz, Faludy György Október 6., Illyés Gyula Október 6., Polágyi Lajos Az aradi vértanúk. Minden esetben a közös sorstragédia áll a középpontban.
Drámák is megörökítették az eseményt, többek között Nagy András Arad, éjjelcímű műve. Regény viszont nem íródott az aradi vértanúkról, róluk, tizenhármukról. Külön-külön előfordulnak ugyan különböző műfajú szövegekben, megírták az életrajzukat is, olyan vállalkozás mégsem született, amely a széppróza szintjére emelné ezeknek az embereknek a közös tragédiába torkolló sorsát. Szándékosan nevezzük most őket csupán embereknek, akik megérdemelnék, hogy ne csak a rangjuk és történelmi szerepük által maradjanak meg emlékezetünkben, hiszen maguk is sokszínű, jó tollú, markáns személyiségek voltak.
Rendkívül izgalmas olvasmány többek között Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok levelezése és naplója, aki házassága révén Törökbecsét második otthonának tekintette. A dél-bánáti nemzetiségi harcokat általa első kézből ismerhetjük. Három mondatából kitűnik, hogy nem egy érzéketlen katona írta: „Csak egyetlen házat sikerült több derék társammal együtt megmentenem. Ez a ház egy hetvenéves aggastyáné volt, akinek tizenöt gyermeke közül nyolc fia a császárt szolgálta. Szegény nép, te nem tudod, hogy ez a császár csak a balgák agyában él.” Damjanich János tábornok levelei mellett sorolhatnánk a többieket is, hiszen mindegyikük hagyott hátra színvonalas szövegeket, melyek egymást is összefűzik, egymásról is van véleményük, sőt feleselnek is egymással. Ne csak a hősi halálról maradjanak nevezetesek, hanem családi életükről, hétköznapi gondjaikról is.
A körülmény, hogyan kerültek közös vesztőhelyre, az eleve regényes. Egy író számára kihívást jelenthetne. Ha irodalmi mintát keresnénk, akkor Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regénye lehetne a példa (melyet Kosztolányi Dezső fordított magyarra), hogyan lehet összefűzni nagyon távolról induló életrajzokat, mégis közös végpont felé tartó sorsokat. Talán véletlen – ezzel a címmel indul az első fejezet. Majd rögtön az első mondat leszögezi azt a tényt, hogy mi történt: „Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak.” Végül kiderül, hogy a közös halál sosem a véletlen műve. Sorsszerűen voltak éppen egy adott pillanatban azonos helyen, bármennyire különbözzék is az oda vezető út, hogy miért kerültek oda, tértől és időtől függetlenül izgalmas kérdésfelvetés.
Az egybetartozás most is időszerű. Közismert tragédiákról olvasunk újra és újra, további dátumokat mondhatnánk egészen mostanáig. Függetlenül attól, hogy ismerjük a végkifejletüket. Mégis végigjárjuk a Golgotát együtt, mert amióta művészet létezik, ezt az élményt katartikusnak nevezzük.
