Nemcsak a történelemnek, hanem az annak talán parányi, számunkra mégis kivételesen fontos részét képező magyar nemzetpolitikának is hatalmas utat kellett megtennie a mögöttünk álló száz év alatt ahhoz, hogy a magyarországi és a manapság külhoninak, vagyis Trianont követően anyaországi határokon kívül rekedt magyar nemzetrészeknek a fennálló funkcionális, nem csupán identitásbeli közösségéről, egységességéről lehessen beszélni.
A 2013-ban megkezdett magyar–szerb történelmi megbékélési folyamat Európában is egyedülálló (Ótos András felvétele)
Ezt az amúgy is nehéz utat folyamatosan buktatókkal teli ösvénnyé változtatták a politikai történések, fordulatok, gondoljunk csak a második világháború előtti magyarországi politikai eseményekre, magára a világháborúra, majd az azt követő nehéz felépülésnek, a kommunista elnyomásnak, a nemzetpolitika alapelveivel homlokegyenest ellentétes világeszmék tárhódításának, majd a demokratikus átalakulásnak és az azt követő állandó politikai változásoknak, eszmei különbségeknek a kihívásaira.
A TANÁCSTALANSÁG ÉVTIZEDEI
A nemzet trianoni tragédiáját követően a magyarországi közgondolkodásban és politikai megnyilvánulásokban ugyan helyet kaptak a nemzetet érintő fontos kérdések, s a nemzetpolitika kifejezése is, ezt azonban sokan egyszerűen állampolitikaként értelmezték, mások pedig a későbbi évtizedekben a revíziós politika elemeit értették alatta, vagy legalábbis az képezte a nemzet iránt kimutatott törődésnek a meghatározó megnyilvánulási formáját. Duray Miklós felvidéki történész a következőképpen foglalta össze A nemzetpolitikai programalkotás alapelvei című munkájában a nemzetpolitikai gondolkodás nehézségeiről, meghiúsulásairól szóló évtizedeket: „Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó, a Nagy Trianon Palotában aláírt részének felülvizsgálására törekvő magyar „revíziós” politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag az 1989/1990-es rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen, vagy inkább a megalkuváson és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására.”
A TÍZ ÉS TIZENÖTMILLIÓS ELLENTÉT
Megegyezés alakult ki a történészek, politikai elemzők körében is a tekintetben, hogy a mai értelemben vett nemzetpolitikai gondolkodás voltaképpen az első szabad magyarországi választásokat követően alakult ki 1990-től, s erről Antall József akkor megválasztott kormányfő egyik pártkongresszusi beszédje tanúskodik, melyben arról szólt, hogy lélekben 15 millió magyarnak kíván a miniszterelnöke lenni. Tény, hogy a közgondolkodásban ettől a pillanattól kezdve állandóan jelen volt az a kérdés, melyik magyar kormány hogyan kívánja pozicionálni magát a határon túli magyarsághoz való viszonyulás alapján. Az olyan megjegyzések, amelyek egy-egy politikus, közszereplő nemzetet „számláló” kijelentéseire vonatkoztak, folyamatosan jelen voltak a magyar közéletben, mindenki tudta, mit jelent, ha valaki tíz, s mit jelent, ha valaki tizenöt millióban gondolkodik.
A VÁLASZ: TÖBB MINT EGYMILLIÓ
A nemzetpolitika előrehaladása azonban a köztudatba való erőteljesebb bevésődését követően sem volt akadálymentes, eredmények és bukások egyaránt jellemezték. Az első közjogi értelemben is jelentős lépés, a határon túlra irányuló támogatások lassú, de állandósulni látszó rendszerének megteremtését követően, 2001-ben következett be az Orbán Viktor vezette első kormányciklusban: megszületett a státustörvény, amelynek akkoriban kifejezetten nagy nemzetegyesítő ereje volt. Sokak számára úgy tűnt, hogy ezen a pályán már nincs visszaút, s a nemzetpolitika mellett kiállók biztosak voltak abban, hogy nem születhet negatív döntés a kettős állampolgárság kérdésében, a nemzet teljes közjogi egyesítésének első kísérletében. 2004. december 5-e azonban még mai szemmel is fekete dátumnak számít a nemzetpolitika történetében, a Gyurcsány Ferenc vezette kormány ideje alatt ugyanis az elképzelés a megtartott népszavazáson megbukott, sokak szerint begyógyíthatatlan sebeket ejtve a külhoni magyar közösségek tagjainak lelkén. A helyzet mégis meg tudott változni, s amellett, hogy az akkori politikai vezetőség tagjai is elismerték, hiba volt olyan politikát folytatni, amely nem az egységre, hanem ismét az elszakadásra buzdította az anyaországi és az azon kívül rekedt nemzetrészeket, 2010-ben, a második Orbán-kormány az alkotmány módosításával, az állampolgárságról szóló jogszabálynak a megváltoztatásával nagy fába vágta a fejszéjét: megkezdte a határon túli magyar közösségek hosszú magányának nevezett periódus minden nyomának eltörlését s a nemzet végleges közjogi egyesítésének visszafordíthatatlan folyamatát. Hét évvel a honosítási eljárás lehetőségének bevezetését követően letehette az állampolgársági esküjét az egymilliomodik új magyar állampolgár is – a történelem úgy hozta, hogy éppen egy vajdasági család tagjai billentették át az elképzelt számlálót az egymillió fölé.
GAZDASÁGSERKETŐ GONDOSKODÁS
A magyar állampolgárság az egy nemzethez tartozás dokumentuma a külhoni nemzetrészek számára (Gergely Árpád felvétele)
A 2010-ben kezdődött anyaországi és külhoni közösségek közötti szoros együttműködés hamarosan egy új fontos felismerést is eredményezett: nem elegendő a Magyarország határain kívül eső régiók magyarsága számára az oktatás, művelődés, identitás területén megadott számos lehetőség, még a közjogi egyesítésnek sem lehet nemzetfenntartó ereje akkor, ha ahhoz nem párosulnak további olyan intézkedések, amelyek egzisztenciájában, megélhetésében, így megmaradásában közvetlenül nem segítik ezeket az embereket. A felismerés odáig vezetett, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezésére minden idők legnagyobb gazdasági csomagját vezette be a magyar kormány, így a támogatás első állomása, úttörője Vajdaság lett, ahol egy ötvenmilliárd forintosnak indult, majd ennél jóval magasabb összegre dagadt támogatási kerettel vette kezdetét az új program. Ahogyan a nemzetpolitikai intézkedések mindegyikének, ennek is voltak kifogásolói a magyar ellenzék részéről, a kormány azonban mindvégig hangoztatta, hogy egyrészt nem adományról, hanem kifizetődő beruházásról van szó, melyet a határon innen és túl élő magyarok együttműködése garantál a különféle befektetések, kapcsolatteremtések által, másrészt eleve nem lehet ennél kézzelfoghatóbb eszközökkel garantálni a közösségek megmaradását régiónkban, melyet már évek óta a folyamatos elvándorlás, a fogyatkozás, a szórványosodás jellemez.
A hivatalos adatok is alátámasztják, hogy Budapest egyre nagyobb mértékben támogatta az elmúlt években a külhoni magyarságot. Míg 2017 folyamán 73 milliárd forintot különített el a Nemzetpolitikai Államtitkárság koordinálásával a különféle alapítványok, programok révén nemzetpolitikára a kormány, egy évvel később ez az összeg elérte a 100 milliárd forintot. Csak a gazdaságfejlesztési programokra három év alatt 110 milliárdot fordítottak, hangzott el 2019-ben. A vajdaságihoz hasonló támogatási programokat az itteni sikereket követően el tudtak indítani más külhoni magyarok által lakott régiókban, így Erdélyben, a Muravidéken, Kárpátalján is.
Vajdaságban, Zentán, egy nagyszabású szerződés-aláíráson ekképp fogalmazta meg a lényeget Szijjártó Péter magyar külügyminiszter: „A nemzethatárok és országhatárok Magyarország esetében nem esnek egybe, ezért a kormányzat fókuszában a nemzetpolitikának kell állnia. Viszont nem Budapestről kívánja megmondani a magyar állam, hogy mi a jó a határon túliaknak, helyben kell megerősíteni az adott közösségeket, melyeknek erőforrásként kell szolgálniuk az anyaország és életterük országa számára is.” E mondat elhangzásának pillanatában már 76 milliárd forintnál járt a vajdasági magyar gazdaságfejlesztés.
VAJDASÁG MINT KIEMELKEDŐ PÉLDA
Megkerülhetetlen téma, hogy a nemzetpolitika ilyen mértékben sikeresnek nevezhető megvalósulását Vajdaságban nemcsak a magyar állam szándéka, hanem a Vajdasági Magyar Szövetség hathatós közreműködésével a szerb állam befogadókészsége is lehetővé tette. A két ország között történelmi megbékélés jött létre 2013-ban, mellyel összhangban a vezetők elismerték a második világháború gaztettei által ejtett sebeket mindkét oldalon, s vegyes történészbizottságot alapítottak meg a bűntettek részletes felderítése, az áldozatok, események beazonosítása érdekében. A politika terepéről a történész szakma területére lépett át ez a hét évtizedes kérdés. Magyarország és Szerbia között – a történelmi megbékélést követően – történelmi magaslatokat elérő kapcsolatok alakultak ki. A nemzetpolitikai eredményeknek táptalajául szolgált ez térségünkben, sok helyütt emlegetik példaértékűként mindazt, amit Budapest és Belgrád megvalósított. A Kárpát-medence más régióinak magyarsága is szeretné, ha hasonló sikerek jellemeznék mindennapjaikat.
HARMINC ÉV CSODÁJA
A nemzetpolitika egyik kulcsfontosságú eseményének számít a székelyföldi tusnádfürdői nyári szabadegyetem, melyen a magyar miniszterelnök mindig értékeli az elmúlt évet, felvázolja a következő időszakra vonatkozó terveket. Legutóbbi beszédében, a szabadegyetem harmincas jubileuma alkalmából, maga is kitért a nemzetpolitikai célkitűzések, az anyaországi gondoskodás megvalósításának alakulására. „A feladat az volt, hogy megtaláljuk, kitaláljuk a magyar nemzetnek a modern korban való fennmaradásához szükséges új létformáját. Nehéz és gyötrő kérdés volt ez, de harminc év után bizakodóan, megerősödve ülünk most együtt, s e lélektani helyzet természetesnek tűnik. Nem természetes állapot viszont mindez, hanem inkább csoda. Ki kellett vívni az ország függetlenségét és szabadságát 1991-ig, a szocialista gazdasági modell helyett tőkés piacgazdaságot kellett bevezetni, rendszerváltást kellett végrehajtani, a szocialista rendszer utódcsoportjait békés módon, polgárháború nélkül le kellett tudni győzni, a szocialista internacionalista utódcsapatokat is háttérbe kellett szorítani egy 1994 és 2010 között tartott munka folyamán, nemzetközi színtéren küzdve. 2010-ben be kellett vezetni egy új, nemzeti alapokon nyugvó rendszert, s ebből lett a kétharmados győzelem. Ezután fenn kellett tartani a tömegtámogatottságot úgy, hogy közben harcolni és építkezni is kellett egyszerre, vissza kellett verni a támadásokat. Fel lehet tenni a kérdést: képesek lennénk-e még egyszer megvívni a csatát, lenne-e harminc évünk erre megint, ha fiatalok lennénk? Szerencse, hogy ez a munka már nem előttünk, hanem mögöttünk van.”
