Most már biztos, hogy – 2008-hoz hasonlóan – ismét történelmi jelentőségű elnökválasztás elé nézünk az Egyesült Államokban. A Republikánus Párt jelöltségének várományosa az a Donald Trump, aki soha életében nem volt tagja a pártnak, de legyőzött 17 „igazi” konzervatív vetélytársat. A Demokrata Párt minden bizonnyal Hillary Clinton jelölését véglegesíti majd, noha ott még van elméleti esélye a másik indulónak is. Hillary az első nő lesz, akit az ország történetében elnöknek jelölnek – de Bernie Sanders is „történelmi” jelölt lenne azzal, hogy ugyancsak kívülről indult a demokrata elit ellen, évtizedek óta balszélről támadva a baloldalt.
Ha visszapillantunk egy évvel ezelőttre, akkor azt látjuk, hogy a várakozásokhoz képest majdnem minden fordítva sült el. Minden idők legnépesebb republikánus mezőnyétől azt vártuk – amit még a legutóbbi hetek elit fondorlatai is alátámasztottak –, hogy a belső harc egészen a konvencióig tart majd. Az eredetileg esélytelennek tartott Trump azonban valódi politikai tömegmészárlást hajtott végre a mezőnyben – olyannyira, hogy még a legádázabb (Ted Cruz), illetve legtapasztaltabb ellenfele (John Kasich) is feladta a héten. Az abszolút esélyesnek, már-már kihívhatatlannak tartott Clinton pedig alaposan megizzadt egy alig-alig ismert szélsőbaloldali populistával szemben, aki ráadásul nyíltan (demokratikus) szocialistának vallja magát, ami Amerikában mindeddig halálos bűnnek számított. Mindennek ellenére a jobboldalon május elejére tisztázódtak a dolgok, a baloldalon pedig még sok minden történhet.
Ami nem világos, az az, hogy a gyér sárga hajú milliárdos megasztárnak ugyanolyan könnyű dolga lesz-e egy nővel szemben, mint amilyen durván és könyörtelenül el tudott bánni saját „belső” férfi ellenlábasaival. (Carly Fiorina könnyed kigolyózása nem számít igazán, hiszen ő – nő létére – eleve nőellenes pozícióból próbált sikertelenül kitörni.) Trump szinte mindenkire ragasztott egy jelzőt („Hazudós Ted”, „Kicsi Marco”, „Gyenge Jeb” stb.), amit már feltételezett novemberi ellenfelével is megtett: rendszeresen „Hamis Hillary”-nak nevezi a demokrata politikusnőt. Ráadásul az angol eredetinek („Crooked Hillary”) sokkal összetettebb a jelentése, mint ahogy itt fordítottuk: azt is jelentheti, hogy hazug, csalárd, aljas, alattomos...
Csakhogy ez a jelző nem fog Hillaryra úgy ragadni, mint amazok a többiekre. Miért? Mert őt a jobboldalon amúgyis gyűlölik férjének kiemelkedő politikai pályafutása és saját politikai szerepvállalása miatt. Arra már senki sem emlékszik, noha eredetileg szerepet játszott a Clinton-gyűlölet kialakításában, hogy Hillary jogász szakértőként részt vett a Richard Nixon lemondásához vezető Watergate-botrány felgöngyölítésében, ami az egyetlen eset az USA történetében, hogy az elnököt törvényes eszközökkel, de gyakorlatilag megbuktatták. A baloldali tömegekre pedig azért nem hat a jelző, mert eleve gonosz támadásként élik meg egy olyan embertől, aki már mindenkit megpróbált elásni, aki nem ült fel az ő mértéktelen önteltségének. Hillary különben is bölcsen úgy reagál, hogy nem reagál: „Rólam ugyan mondhat Trump, amit akar, én csak az emberek legsúlyosabb gondjairól fogok beszélni.” Marad a kérdés, hogy a tétovázó függetlenek kinek fognak hinni.
A dilemma azonban az elit republikánus körökben is tovább él. A két volt Bush elnök, John McCain szenátor és Mitt Romney (a párt két legutóbbi elnökjelöltje) máris bejelentette, hogy nem jelenik meg a Trump-koronázó pártkonvención, és hogy – McCain kivételével – nem is fognak kampányolni mellette. Az utóbbi esete azért különbözik, mert nincs kizárva, hogy a mindig külön utakon járó arizonai szenátor számít a védelmi vagy a külügyminiszteri posztra. Trump ugyanis bejelentette, hogy alelnökjelöltnek is, meg bizonyos kabinet posztokra is olyan embereket választ majd, akik – vele ellentétben – „igazi politikusok”. A Republikánus Párt jelenlegi legmagasabb rangú választott politikusának, Paul Ryan képviselőházi elnöknek nincs meg az a luxusa, hogy ne menjen el, hiszen neki kell levezetnie a konvenciót. De a fiskális konzervatív Ryan – akitől elvárták, hogy maga is jelöltesse magát, ám ő bölcsen kivár legalább 2020-ig –, akinek politikája homlokegyenest eltér Trumpétól, egyelőre „nem kész Trump támogatására – noha természetesen majd kiáll a republikánus jelölt mellett”.
Sokan sokféleképpen magyarázták már, miért szorult vissza mindkét amerikai pártelit az idei előválasztásokon: a tömegeknek elegük van a háttéralkukból és a kisember semmibevételéből – különösen ha közben egyik politikai elit sem tudja fenntartani a korábbi fél évszázad relatív amerikai jólétét.
Nem mellékes azonban a tanulság sem, mivel ennek ellenére mégsem látszik szétesni – legalább az idén nem – az amerikai pártrendszer. A legfontosabb lecke pedig az, hogy amikor egy párt azt hiszi, képes mesterséges egységet teremtve uralkodni ahelyett, hogy figyelembe venné a folyamatosan változó körülményeket, akkor az szavatoltan földrengésszerű változásokhoz vezet. Aki erről sem vesz tudomást, azt előbb-utóbb elnyeli a föld. Hosszúsági és szélességi köröktől függetlenül.
