Miért szereti az amerikaiak többsége „lábon lőni magát” (vagy magyarosabban: önmaga alatt vágni a fát)? – ez az igazi kérdés a keddi kongresszusi választások előtt. Annak ellenére, hogy az elmúlt hat év törvényhozási harcaiban a Republikánus Párt (különösen annak szélsőséges, teadélutános szárnya) volt a reformok és a kompromisszumok kerékkötője, az előrejelzések szerint a jobboldalnak esélye van arra, hogy a képviselőház megtartása mellett minimális többséget szerezzen a szenátusban is. Amiből az következhet, hogy Obama elnökségének utolsó két évében még ádázabb harcot vívhat egymással a törvényhozás és a Fehér Ház.
Történik ez annak ellenére, hogy amikor pártazonosítás nélkül kérdezik az amerikaiakat arról, milyen konkrét intézkedéseket támogatnak, akkor rendre a Demokrata Párt és Obama programja a népszerűbb – legyen szó akár bevándorlási reformról, minimálbér-emelésről, munkahely-teremtési indítványokról, az ország infrastruktúrájának megújításáról, nemek közötti egyenlőségről, a fegyvervásárlás korlátozásáról vagy akár a még mindig vitatott egészségbiztosítási jogokról.
Történik ez akkor, amikor az USA gazdaságának növekedési mutatója elérte a 3,5 százalékot (Obama 24 negyedéve alatt csak az elsőben és még kettőben volt negatív), a munkanélküliség pedig visszatért a 2008-as válság előtti szintre, 5,9 százalékra. Ráadásul a republikánusok által dominált kongresszus munkájának jóváhagyási mércéje 20 százalék körül mozog (azon belül a jobboldalé alacsonyabb, mint a balé), Obama munkájának megítélése pedig, 42 százalékon kétszer olyan jó.
Az Egyesült Államokban kétévente újraválasztják a képviselőház mind a 435 tagját és a szenátusnak mintegy egyharmadát (az MTI minapi tévedésével szemben az idén nem 33, hanem 36 szenátort). A közvélemény-kutatások szerint a jelenlegi 34 fős képviselőházi republikánus többség bizonyosan megmarad, akár nőhet is. A szenátusi többség azonban háromesélyes: jelenleg 53 demokrata és 45 republikánus szenátor van, a két független pedig rendre a baloldallal szavaz. Hét államban folyik ádáz harc a két párt között, amelyek akármerre billenhetnek. A legtöbb elemző szerint azonban a jobboldali „hatalomátvételnek” van nagyobb esélye – ami megegyezik a sok évtizedes tapasztalattal. Megbízatásának vége felé majd minden elnök elveszíti pártja irányítását a kongresszusban. Ez történt Reagannal, Clintonnal és az ifjabb Bush-sal is (az id. Bush végig demokrata vezetésű törvényhozással kormányzott).
Csakhogy korábban mindkét párt kompromisszumra törekedett, most viszont a szélsőséges republikánusok Obama hivatalba lépése óta minden kiegyezést dühösen elvetnek, sőt megígérték választóiknak, hogy eltörlik az elnök legnagyobb, történelmi léptékű vívmányát, az egészségbiztosításra való jog bevezetését is. Tendenciózus magyarázatok szerint nemcsak a republikánusok kampányolnak Obama ellen, hanem – ahogy a hét elején a magyar állami hírügynökség címben fogalmazott – „a demokraták menekülnek a »páriaelnöktől«”. A magyar–amerikai kapcsolatok elhidegülése miatt érthető, hogy a pesti állami kommunikáció a jobboldal győzelmében reménykedik, ám a tények attól még tények maradnak. Nem igaz például, hogy az elnök csak egyetlen államban kampányolhatott pártjának jelöltjei mellett, mert még legutóbbi körútján is öt szövetségi államban tartott nagygyűléseket, a nyáron pedig még több helyen járt. Az Obama-ellenes magyar propaganda egyébként azért is téves, mert egy tisztán republikánus vezetés gátlástalanul szolgálná azokat a globalizációs, deregulációs, kisember-ellenes érdekeket, amelyekkel szemben a magyar kormány hivatalosan fellép.
|
A részvételi arányokról A Vajdaság Ma hírportálon, Az október végi köd című, minapi érdekes elemzés azt állítja, hogy a 40 százalékos „magyar részvétel nagyjából az amerikai szinten mozog”, valamint, hogy „A Magyar Nemzeti Tanács elnökének a választói akaratból következő legitimitása így Obama elnök úréval „vetekszik”. Ez bizony jókora tévedés, noha ugyanis az elmúlt tíz év kongresszusi választásain a regisztrált szavazók részvételi aránya 41,59 és 67,95 százalék között mozgott, addig az elnökválasztásokon 1964 és 2004 között mindig meghaladta a 80 százalékot. Még Obama kétszeri győzelme is 66,65, illetve 70,33 százalékos részvétel mellett történt. |
Az amerikai időközi választások furcsaságára a magyarázat a részvételi arányban rejlik. Elnökválasztó években akár húsz százalékkal többen is elmennek szavazni, mint amikor „csak” a törvényhozókra kell voksolni. Márpedig éppen a teadélutánosok és általában a nyugdíjasok az a réteg, amely biztosan megjelenik az urnák előtt. Nem az amerikai nép irányultsága változott meg tehát Obama politikája miatt, hanem a szegényebbek, az elfoglaltabbak, a nem-fehérek – röviden azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a reformokra – jóval kisebb arányban szavaznak. Ehhez a csökkentett részvételi arányhoz járulnak hozzá a republikánus kézben lévő szövetségi államok azzal, hogy minden lehető módon eltántorítják a vélhetően baloldali voksolókat a részvételtől: államok tucatjaiban csökkentették a korai vagy hétvégi szavazás lehetőségét (ami a két-három munkahelyen dolgozók számára súlyos nehézséget jelent), valamint vezettek be fényképes igazolvány-kötelezettséget a szavazáshoz (az USA-ban nem kötelező semmilyen személyazonossági dokumentum). A formális akadályoztatástól nem szenvedő, ideológiailag látszólag el nem kötelezett szavazók egy része ráadásul úgy gondolkodik, hogy jobb, ha ugyanaz a párt vezeti a kongresszus mindkét házát, mert akkor legalább történik valami, nem vész el minden kezdeményezés a pártközi ellentétek útvesztőjében.
Meglátjuk, elég lesz-e mindez ahhoz, hogy januárban minden eddiginél nagyobb küzdelem kezdődjön egy új, republikánus kongresszus és a vétójoggal eddig csak kétszer élő Barack Obama között.
