Teljesen ellentétes mítoszok feszülnek egymásnak a fergusoni gyilkosság körül, amelynek elkövetőjét a helyi igazságszolgáltatás – mint a titkos vádesküdtszék döntéséből a héten megtudtuk – nem állítja bíróság elé. Az első, most már „hivatalos”, mese szerint a fehér rendőr „csak a dolgát végezte”, amikor a(z ő szemében) halálos fenyegetést jelentő fekete fiatalembert több mint féltucat golyóval megölte. A második narratíva viszont abból építkezik, hogy akármit csinál egy fekete fiatalember, a fehér (sőt: nemcsak a fehér!) rendőr szemében akkor is először gyanúsítottként jelenik meg, akire mindig „szabad a vadászat”.
Egy (békésebb) pillanatkép a hét eleji fergusoni tüntetésekről (Fotó: Beta/AP)
Missouri állam központi szerepet játszott a rabszolgatartással kapcsolatos politikai harcokban: az Egyesült Államok XIX. századi nyugati terjeszkedése csak egy földrajzi kompromisszummal vált lehetségessé, aminek nyomán ebben az államban megmaradhatott a rabszolgaság intézménye. A legfelsőbb bíróság ugyan beavatkozott még a polgárháború előtt, ám az sem válik dicsőségére, hiszen csak annyit mondott ki, hogy a szövetségi kongresszus nem jogosult a rabszolgaság betiltására. „Mindössze” magántulajdonról volt szó…
A XX. század közepére aztán egészen másfajta politikusok kerültek Washingtonban hatalomra, de még így is déli rendőrkutyák, vízágyúk és pofátlanul fajgyűlölő kormányzók túlkapásaira volt szükség – amit az USA II. világháborús felemelkedése után elborzadva figyelt a világ és alaposan kihasznált az akkori szovjet propaganda – ahhoz, hogy a szövetségi kormány Eisenhower és Kennedy személyében felvegye a harcot a tisztesség és az emberiesség oldalán. Méghozzá a szó szoros értelmében: állig felfegyverzett katonákat küldjön a déli szegregáció megrögzött pártfogóinak a megfékezésére.
Mindez persze a múlté: az ötvenes évek óta rengeteg minden történt a színes bőrű és egyéb kisebbségek társadalmi helyzetének kiigazítására. De Fergusonban a nyáron – és most a héten ismét – újra fellángolt a múlt: a helyi fekete többség nyilvánvalóan másodrendű, „kilőhető” emberanyagnak érzi magát, amely nem számíthat a törvény védelmére. Érdekes viszont, hogy hasonló esetek Kaliforniától New Yorkig másutt is megismétlődtek a nyáron, de nem vezettek fergusoni szintű tiltakozó akciókhoz. Talán azért, mert a színes bőrű lakosság tagjainak a hatósági szervekben való alulképviseltsége sehol nem volt olyan ijesztő arányú, mint Fergusonban.
Eléggé el nem ítélhető összeesküvés-elméletek szerint a gyújtogatásra és fosztogatásra nem mások uszítanak, mint maga a fekete bőrű elnöknek és szintén afroamerikai igazságügy-miniszterének a „múltjából” visszatérő, erőszakot szító „terroristák”. Ez az „elmélet” azoknak a malmára hajtja a vizet, akik visszahoznák a hatvanas évek közepéig érvényes, gyalázatos és embertelen szegregációt. Akik szerint Barack Obama „titkos célja” a totális rendőrállam bevezetése. Mindez messze átlépi a jó ízlés határát, hiszen ha valakinek, akkor éppen az utolsó két évébe lépő elnöknek nem felel meg a felfordulás. Felmerül hát a kérdés, hogy ki képviseli a valóban tisztességes és emberséges hatalmat. A fergusoni ügyben megmaradt az a jogi lehetőség, hogy a szövetségi hatóságok vegyék át a kezdeményezést – és Obama utasította is Eric Holdert, hogy a szövetségi igazságszolgáltatás folytassa a vizsgálatot.
Nem mellékes körülmény, hogy a meggyilkolt fekete fiatalember a senki által kétségbe nem vont videoszalag szerint valóban lopott a halála előtti percekben. Azt már soha nem lehet kideríteni, hogy az őt megölő rendőr erről tudott vagy sem, azért volt neki gyanús a nagydarab fiú vagy sem. A lopás ténye – és a tettenérés utáni viselkedés (a fiú erőszakosan eltaszította az őt ajtóig kísérő, felháborodott boltost) legalábbis valószínűsítheti, hogy az áldozat gyilkosával szemben is agresszívan viselkedett.
Ezen a ponton újabb szálak kezdenek legombolyodni, amelyeket itt nem tudunk követni. Két dolgot azonban le kell szögezni: az egyik, hogy a jobboldal által szított fegyverimádatban élő amerikai társadalom még mindig tele van embertelen feszültségekkel. A másik: az amerikai államberendezés nagy erénye, hogy a feszültségeket több szinten tudja levezetni. Azok a társadalmak tudják hatékonyan kezelni tornyosuló gondjaikat, ahol nem fordul minden harag (vagy alulinformált áhítat) egyetlen központi figura felé, amelyekben nem egyetlen szinten, akár egyetlen ember kezében összpontosul minden „nemzeti bölcsesség” és hatalom. Ott, ahol megoszlik a felelősség és a jog, a kilábalás esélye is összehasonlíthatatlanul nagyobb. A többség és a kisebbség soha nem maradhat örökösen megbéklyózó, megváltoztathatatlanul alá-fölé rendelt viszonyban.
