„Elég egy véletlen, és minden lángban áll/Megrontott lélekkel valaki csak erre vár/A jó és a rossz csatája dúl” – énekelte az Edda Művek húsz évvel ezelőtti Elveszett illúziók c. albumán. Az azóta kormánykitüntetetté vált miskolci acélrocker intelme ma is érvényes. Nyilván nem véletlen, hogy éppen a dalszerző frontember Pataky Attila lett – rockerekre kevésbé jellemző módon – az egyik leghíresebb békemenetelő, amikor csak a kormánypropaganda utcára küldi híveit, hogy megvédjék a Rendszert.
(Fotó: Beta/AP)
Az isteni mivoltát egyre gyakrabban hangoztató „fénylény” (korábbi) rendszerellenes szókimondásához teljesen valószínűtlen párhuzam bukkant fel a héten John McCain (a felvételen) szenátor személyében. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbit nem hallgatják transzba eső tízezrek, nem képzeli magát félistennek – és nem szokott nyilvánosan ocsmányul káromkodni, mint a magyar csillag. Ám bátor szókimondása és tekintélyt nem tisztelő őszintesége hasonló szintű sztárrá avatta az egykori vietnami hadifoglyot a politikai média színpadán. Még a magyar miniszterelnök is nagy hősnek nevezte, sőt többször és szívesebben fényképezkedett vele, mint a békemenetelő rockerrel.
Ezért volt átkozottul kellemetlen, amikor a minapi nagykövet-jóváhagyó vita hevében a 78 éves szenátor súlyos és bántó jelzővel illette Orbán Viktort. Az meg végképp kínos, ahogy a kormány nemzetközi kommunikátora elkezdte találgatni, vajon kire is vonatkozott a „neofasiszta diktátor” jelző. Meg hogy volt-e vessző McCain mondatában vagy sem, ami ugye Vlagyimir Putyinra tolta volna a becsmérlő kifejezés élét.
Egész héten ezen rágódott a magyar politikum – sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítva neki, mint amennyit megérdemel. McCain magyar ünneplése miatt történhet mindez, pedig van éppen elég Amerika-szakértő (vagy „szakértő”) a kormány szekértáborában ahhoz, hogy tudhassa: a bosszúságot nem szabad felfújni, mert abból csak még nagyobb baj lesz. Van erre egy bölcs magyar közmondás: „Akinek nem inge, ne vegye magára.” Ráadásul éppen az ostoba reakciók váltották ki a mccaini magyarázatot és további – másodszorra már teljesen higgadt, ám annál meggyőzőbb és megalapozottabb kritikát. Ha Budapest elegánsan elengedte volna füle mellett a nyilvánvalóan meggondolatlan kirohanást, nem okozott volna ennyi kárt. Mellesleg az eredeti videofelvétel alapos elemzésével kiderül, hogy a mondat csakugyan kétértelmű volt, hogy McCain dühösen beszélt, mert az elnöklő – az idős törvényhozó szabálysértése miatt – többször is megpróbálta félbeszakítani.
Csakhogy, ha valaki arra építi a minden bírálatot csípőből elutasító politikáját, hogy „majd a másik (külföldi) tábor” jobban megérti, akkor az légvárakat épít. Ezért omlott rá az egész kártyavár azokra a pesti fejekre, akik a sokszoros figyelmeztetés ellenére nem akarták felfogni, hogy az amerikai republikánusok – hiába minden hozzájuk dörgölőzés, pl. McCain elnöki kampányának támogatása vagy az akkor még csak leendő magyar külügyminiszter részvétele a Romneyt jelöltté avató pártkonvención – még kritikusabbak lehetnek egy oroszbarát külpolitikával szemben, mint Obamáék.
Mint Max Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke a közelmúltban Budapesten kijelentette, „Orbán Viktor nagyon rossz tanácsokat kap”. Hónapok óta romlik az amerikai–magyar politikai viszony, és Mikulásra valószínűleg elérte az elmúlt negyed évszázad (az egész magyar történelem egyetlen demokratikus szakaszának) mélypontját. Pedig Orbán könnyen elsimíthatná a viszályt – különösen most, hogy Obama diplomáciája elhatárolta magát McCain dühétől –, ha nem konfrontációra építené stratégiáját. Ebben az amerikai magyarok politikailag aktív rétege különösen érdekelt, és jelentősen hozzájárulna ahhoz is, hogy nemzetközi hátteret kapjon a határon túli magyarságnak nyújtott támogatás. Az elvakult propagandával szemben érdemes újra meg újra leszögezni, hogy az Egyesült Államok soha egy pillanatra sem támadta Magyarországot vagy a magyar népet és nemzetet, hanem kizárólag egyes politikai fejleményeket bírált. Ami korántsem ugyanaz.
Aki vállalja a piszkos politikai csatározásokat, az jobban teszi, ha nem sértődik meg egy mégoly megfontolatlan jelzőn. Főleg ha az az „establishmenttől” független veterán szájából érkezik. Aki tisztában van vele, hogy viharos politikai vizeken kénytelen kormányozni, és nem akarja még rosszabb helyzetbe hozni a kormányzott hajót, az szövetségeseket keres, nem ellenségeket gyártat saját tapasztalatlan matrózaival és elvadult propagandistáival.
A fenti Edda-szöveg vonzó lehet ugyan, és a világ valóban tele van jóval meg rosszal – de talán mégiscsak a szürke millió árnyalata az uralkodó. Aki mindent fekete-fehérben lát, azt könnyen sorolják az egyik vagy a másik véglethez. Az Elveszett illúziók zárósorával é(neke)lve: „Ember, egy másikban miért nem vállaljuk a jót?”
