Az emberi lét egyik legnagyobb szépsége, hogy nem léteznek „végső válaszok” a legalapvetőbb kérdéseinkre. Ha nem így volna, pillanatok alatt elviselhetetlenül unalmassá válna az életünk. Nemcsak a tudomány süllyedne puszta technikává, de a hit szerepe is megrendülne: a bizonyosságból fakadó engedelmesség már nem lelki öröm forrása, hanem fizikai kényszer. Az ellenállás pedig nem lelkiismereti döntés, hanem ostoba önmegsemmisítés.
Az amerikai hírszerzés visszataszító eljárásairól készült jelentés és az arról szóló vita is ebbe a dilemmába torkollik. Kétségtelenül elítélendőnek tűnik minden emberi lény bántalmazása más emberi lények által, akiknek történetesen és pillanatnyilag nagyobb fizikai hatalom van a kezükben. Barack Obama hivatalba lépése utáni első döntései között került sor az ún. emelt szintű vallatási módszerek betiltására, amelyeket a Bush-kormányzat 2002-ben hagyott jóvá, és évekig alkalmazott az iszlám fundamentalista terrorizmus ellen. Ugyanakkor az Obama legfelsőbb parancsnoksága alatt működő Pentagon – amely még 2006-ban megszüntette az Abu Gráib börtönben alkalmazott módszereket – azóta robotrepülőket használ nem azonosított, csak valószínűsített személyek meggyilkolására. Hol a határ!?
Az emberi jogok világnapja előtti napon közzétett szenátusi jelentés óriási vihart kavart az amerikai politikai közbeszédben és világszerte egyaránt. Az egypárti jelentés nyilvánosságra hozataláért két demokrata szenátor, Jay Rockfeller és Dianne Feinstein harcolt leginkább, akik egymást követték a hírszerzést ellenőrző szenátusi bizottság élén. Mivel januártól a Republikánus Párt veszi át a szenátus és minden bizottságának irányítását, ez volt az utolsó alkalom, hogy a terjedelmes és sok kínos részletre kiterjedő anyagot közzétegyék – annak ellenére, hogy azt még a Fehér Ház és a külügyminisztérium sem támogatta, mert Obama és Kerry attól tartott, hogy világszerte új Amerika-ellenes erőszakhullámot okozhat. A republikánus táborban csak John McCain egykori vietnami hadifogoly volt az, aki – az iraki háború támogatása ellenére is – egyértelműen és megingathatatlanul elítélte a kínzásokat.
A jelentés óriási felháborodást okozott mindkét politikai táborban. A baloldalon azért, mert az emberi jogok védelmezői szerint „Amerika nem állhat világszerte a jó oldalán, ha így bánik a foglyaival”. A jobboldalon viszont azért, mert az egykori CIA-igazgatók és a Bush-kormányzat vezetői (különösen Dick Cheney volt alelnök, aki durván „kalap szarnak” nevezte a jelentést, valamint Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó, akinek a kezében összefutottak az elnökhöz érkező információk, és aki állítólag visszatartotta őket, hogy megvédje az elnököt) úgy érzik: az embertelen eljárásra szükség volt ahhoz, hogy megakadályozhassanak egy újabb terrortámadást. Ebben a szinte feloldhatatlan vitában rejtőzik az etikai dilemma lényege.
Az „emelt szintű vallatási technikák” minden borzalma és embertelensége ellenére azokat úgy tervezték meg, hogy ne okozzanak hosszú távú fizikai károsodást: senkit sem „vontak le a tíz körméről”, nem vakítottak meg izzó karddal, nem öntöttek ólmot a fülébe, nem vágták le végtagjaikat. Ráadásul olyan férfiak esetében (akiknek száma minden valószínűség szerint ezer alatt maradt) alkalmazták azokat, akik készek voltak arra, hogy öngyilkos merényletek útján gyilkoljanak meg amerikai és európai ártatlan emberek, keresztények és zsidók ezreit, netán tízezreit. Mint ahogy al-kaidás harcostársaik azt meg is tették 2001. szeptember 11-én.
Az amerikai vita egyik vonulata arról szól, hogy volt-e lehetőség a védelemhez szükséges információk begyűjtésére az említett eljárások nélkül, illetve, hogy azok alkalmazása valóban hozzájárult-e újabb terrortámadások megakadályozásához. A jelentés ugyan állást foglal ezekben a kérdésekben, de nem tekinthető a kérdés lezárásának, mert csak a CIA által beszolgáltatott dokumentumokra támaszkodik, az illetékesek meghallgatását nem végezték el. A vita másik fő iránya arra vonatkozik, hogy a hírszerzési eljárások megszegték-e a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó 1949-es genfi egyezményt. Ebben a kérdésben sincs egyetértés, hiszen az sem dönthető el teljes mértékben, hogy egyáltalán hadifoglyokról volt-e szó. A Bush–Cheney–Rice típusú politika védelmében felszólalók szerint 2001. szeptember 11-én teljesen új helyzet állt elő, és a kormány feladata elsősorban az volt, hogy megvédje az országot egy addig megfoghatatlan ellenségtől.
Marad tehát az erkölcsi dilemma, hogy az a nagyhatalom, amely (világszerte) küldetésének tartja az emberi jogok és az igazságosság melletti kiállást, jogosult-e arra, hogy ebben a harcban éppen ezeket az elveket szegje meg. Kétségtelen, hogy a történtek feltárása nagyon sok jó szándékú ember szemében megcsorbította Amerika tekintélyét. Az viszont, hogy az amerikai társadalom mindig nyitott önmaga bírálatára, és soha nem engedte meg, hogy az egyik vagy a másik oldal véglegesen és végletesen egyetlen kézben összpontosítsa a döntéseket, arra utal, ennek a mégoly megcsorbult tekintélynek továbbra is van alapja.
