Kubát csak egy tengerszoros, de ugyanakkor világrendszerbeli különbség meg fél évszázados vaskalapos amerikai politika választja el az Egyesült Államoktól. Az eredetileg a kommunizmustól való rettegésbe csomagolt, de 25 éve okafogyottként lemeztelenedett elszigetelési politika (amelynek valódi mozgatója a gazdag kubai menekültek lobbihatalma) korszakára tett most pontot Barack Obama.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Richard Nixon negyven évvel ezelőtt belátta, hogy semmi értelme a világ legnépesebb országával szembekötősdit játszani. Emlékezetes ping-pong diplomáciájával megalapozta a két ország új kapcsolatrendszerét, amely mára gigantikus kereskedelmi összefonódássá, sőt gazdasági versenyfutássá nőtte ki magát. A teljesen veszélytelen és védtelen Kubával szemben viszont mindeddig senki nem merte ugyanezt megtenni. A „másik” pálmaszigetről, Hawaiiból származó Obamára, talán az elnöksége utolsó két évének törvényhozásbeli kilátástalanságára és Ferenc pápa közvetítésére volt szükség ahhoz, hogy a José Martí által megénekelt fehér rózsát (a Guantanamera c. versből) valaki fel merje mutatni Washingtonból Havanna felé.
Pedig Kuba éppen az USA támogatásával nyerte el függetlenségét Spanyolországtól 1898-ban, miután még egy leendő elnök, Theodore Roosevelt is harcolt a szigetországban. Kuba mindkét világháborúban az USA legjobb szövetségesei közé tartozott, sőt Washington eleinte jó szemmel nézte a forradalmat is. Ám amikor a szovjet ösztökélésre kommunizmus felé forduló Castro-rezsim 1960-ban államosította az amerikai vagyont, fordult a kocka. A többit – a Disznó-öböltől a rakétaválságon keresztül Vlagyimir Putyin idei nyári látogatásáig (amikor megpróbálta ismét csatlóssá tenni az óriási gondokkal küzdő, gyakorlatilag még mindig a hatvanas évek szintjén élő Kubát) – jól ismerjük.
Obama és Raúl Castro egyidejű bejelentése a diplomáciai kapcsolatok felvételéről bombaként robbant mindkét országban. A kubaiak legnagyobb része őszinte örömmel és megújuló reményekkel fogadta a nyitást, Amerikában pedig megkönnyebbültek a normálisan gondolkodó emberek. Az ellentábor viszont dühösen horkant fel, és a szidalmak özönét árasztja az elnökre. Kik ezek a múltból itt ragadt dogmatikusok!?
Először is a szenátus két új, elnöki ambíciókkal páváskodó kubai származású tagja: a kanadai születésű Ted Cruz texasi szenátor és a miami születésű, de szintén kubai menekültektől származó fiatal floridai, Marco Rubio. Ők ketten elsőként és a legélesebben ítélték el Obama döntését, de gyorsan csatlakozott hozzájuk John McCain arizonai és Lindsey Graham dél-karolinai szenátor is, akik az amerikai értékek feladásával és hanyatlásával vádolják az elnököt. A Kuba-döntés szerintük, az elnök eddigi külpolitikájával összhangban, az „autokrata diktátorok, gonosztevők és egyéb ellenség előtti meghunyászkodást jelent, nem csoda hát, hogy Obama felügyelete alatt ellenségeink felbátorodtak, barátaink pedig elbátorodtak.” McCain elfelejti, hogy George Bush elnöksége alatt ő maga szorgalmazta a kubai nyitást. A bírálókhoz csatlakozott a saját elnöki ambícióit előző nap bejelentő Jeb Bush is, akit – mexikói felesége miatt – a latin-amerikai bevándorlók pártfogójának tatranak a Republikánus Pártban.
Említsünk meg még egy, magyar kormánykapcsolatokkal is „felvértezett” képviselőt, aki tévéinterjúban dühösen bírálta Obamát, és minden engedményt Kuba „teljes demokratizálásához” kötne. Mario Díaz-Balartról van szó, aki januárban képviselőházi jegyzőkönyvbe foglalta Orbán Viktor antiszemitizmus elleni politikájának dicséretét, amellyel már októberben kiérdemelte Budapest háláját a legmagasabb magyar állami kitüntetés formájában. Díaz-Balart arra ítélne 11 millió kubait, hogy várja meg a Castro fivérek halálát, és nyilvánvalóan nem érti, hogy a 25 évvel ezelőtti kelet-európai rendszerváltást sem vaskalapos elszigetelés hozta el, hanem az emberek és az információ szabad áramlása. A demokratából republikánussá vedlő dühös képviselő (aki eleve úgy került a kongresszusba, hogy floridai tisztségviselőként választókerületet rajzolt magának) személyesen érdekelt: apja kubai forradalmár és szenátor volt, gazdag ügyvédként menekült Floridába. Az 1960-as embargó előkészítése során tanúskodott a kongresszusban. Díaz-Balart nagynénje mellesleg Fidel Castro első felesége volt.
Meglátjuk, hogy ebben a „baráti” környezetben kivirulhat-e José Martí (és Obama) fehér rózsája ott, „hol nőnek a pálmák”, a guantánamói támaszpont (és fogolytábor) körül. Ahogy a költő álmodta (ford. Tímár György), nemcsak a jó barátoknak nyílnának: „S a szívem kitépő gazoknak/Kik miatt halódva élek/Kórót nem ápolok, se férget/E fehér rózsát gondozom csak/Gunatanamera…”
