A síszezon (meg a davosi háttérbeszélgetések) hónapjához képest szokatlanul élénk „diplomáciai turizmus” időszakát éljük az idén télen. Ezúttal Budapest is a politikai szlalompálya részévé válik, hiszen hétfőn Angela Merkel német kancellár látogat oda, két héttel később pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök. A fehér sportban egyáltalán nem jeleskedő görögök is nagy mutatványba fogtak a választási „óriáslesiklással” – aminek nyomán, hosszú idő után először, új baloldali hatalom jöhetett létre egy európai országban. A Föld melegebb szélességi körein pedig Barack Obama amerikai elnök lendült kontinensről kontinensre, India után útba ejtve a gyászoló Szaúd királyi családot is.
Mindez a „téli szél” valahogy mégis többnyire Ukrajna, pontosabban a lassan második évébe forduló ottani orosz agresszió körül kavarog.
Ám kezdjük az Akropolisz sziklafalai alatt, ahol az ókori Athén rövid életű demokráciájához híven a népnek megint „elege lett” (a megszorításokból), és új embereket léptetett színre, akik a politikai spektrum szinte teljes baloldalát képviselik (a parlamenti többséghez szükséges két főt „szállító” jobboldali koalíciós partnerrel együtt). Az évi össztermelés tekintetében a világ negyedik legeladósodottabb országaként a görögöknek roppant kevés manőverezési terük maradt, és az eurózóna tagjaiként rá vannak szorulva az Európai Unióra. Az új kormány új megoldást keres a több mint 240 milliárd(!) eurós segélycsomag súlyos feltételeinek radikális enyhítésére, de nagy kérdés, hogy milyen messzire lesz képes eljutni ezen az úton. (A jobboldali magyar sajtó egy része a minap ezerszer kisebb segélycsomag azonnali „felmondásáról” beszélt – tévesen.)
Alekszisz Ciprasz miniszterelnök hirtelen a Moszkva elleni szankciók terén is „nagy játékossá” vált. Első nemzetközi fellépéseként az orosz nagykövettel való találkozást választva valamiféle ortodox összekacsintás fenyegetésével próbálkozhatott Brüsszel és Berlin felé üzenni (netán blöffölni), amivel Putyin újabb ékverési felületet kaphat az európai és a transzatlanti egység bástyáján. Mivel a Kreml aligha képes most akár századannyit is nyújtani Athénnak (a másik ortodox „testvér”, Szerbia példája is ezt mutatja!), mint az Unió, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap trojkája, nem biztos, hogy Frankfurtban és Washingtonban is lenyeli ezt a békát.
Az meg végképp nem világos, hogy a „dunai béka” hol keresendő. Merkel hosszú magyar próbálkozások után szánta rá magát egy párórás budapesti villámtúrára, amelyhez hirtelen minden ottani fél túlméretezett reményeket fűz. A kormány az annyira áhított nemzetközi vállveregetést, az ellenzék viszont a magyar illiberális irányvétel külföldről „beintett” korrekcióját. Sejtésünk szerint viszont a berlini „Eisenfraut” két másik elv vezérli: Európa egysége, valamint a német gazdasági fölény visszafogott, de megkérdőjelezhetetlen fenntartása. Ennek a kettőnek az érdekében akár jelentős politikai kompromisszumokra is hajlandó lehet, még akkor is, ha a davosi pályáról azt üzente Putyinnak, hogy ne számítson a G7-es csoport pénzügyminisztereinek júniusban Bajorországban megrendezendő találkozójára szóló meghívóra.
Putyin pesti „piknikjére” két héttel később kerül sor, de ott más lesz az ábra. A házigazda érdeke megközelítőleg ugyanaz, mint ezen a hétfőn, ám a vendég ezúttal nem teljes fölénye tudatában érkezik, hanem annak foltozgatása érdekében. Az utóbbihoz azonban az uniós egység megbontásán keresztül vezet az út – legalábbis a kremli kreativitás boszorkánykonyhája szerint. Az Orbán-kormány viszont csak akkor tűzhetné a Putyin-barátságot a kalapjára, ha abból valamilyen összeurópai haszon származna – éppen az ukrán válság megoldása érdekében. Magyarországnak szerencsére nincs szüksége olyasféle orosz „támogatásra”, mint Görögországnak, ám a paksi bővítés titkos paktuma mindkét fél „forró ügyek” fiókjában hever, még akkor is, ha nem beszélnek róla: Moszkvának most nincs rá pénze, Pestnek meg szüksége. Ha elhalasztanák, mindketten jól járnának vele.
Putyin másodszor megy államfőként Budapestre (először kilenc évvel ezelőtt tárgyalt ott Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnökkel), mint ahogy Obama is másodszor járt a héten elnökként Indiában. Az utóbbi önmagában is kiemelkedő esemény az amerikai–india kapcsolatok történetében, még jelentősebb viszont, hogy Obama a világ legnépesebb demokráciájának alkotmánynapi ünnepségére volt hivatalos díszvendégként, amire még soha korábban nem került sor. Ez a szimbolizmus-szakértők szerint sokat jelent Indiában: a kínai lakosságot hamarosan meghaladó lélekszámú szubkontinensnyi ország határozottan világpolitikai szerepre készül – és ehhez most először nem a szovjet/orosz irányt választja, hanem a Nyugatot. Soha jobbkor: az Egyesült Államoknak is égető szüksége van arra, hogy Ázsiában egy másik nagyhatalom ellensúlyozza a kínai fölényt és a Kreml kínai nyitását. Hogy ez Pekingben is „bejött”, abból látszik, hogy a kínai állami média mindent megtett a látogatás jelentőségének csökkentésére, sőt kigúnyolására.
Egy nappal lerövidítve indiai útját, Obama tiszteletét tette a gyászoló szaúdi királyi családnál, aminek kapcsán amerikai megfigyelők felrótták neki, hogy míg Indiában kritikusan beszélt az ottani társadalom egyes negatív jelenségeiről, addig Rijádban – ahol ostorcsapásokkal meg halálos ítéletekkel büntetnek apróságokért – nem tett semmi ilyet. Ez a megkülönböztetés azonban nem meglepő: demokráciában élő partnereket és szövetségeseket mindig is más mérce alapján szemléltek Washingtonból, mint a szükségből megtűrt autokrata partnereket. Márpedig a szaúdi család olajstratégiája nem mellékes összetevője a putyini agresszió büntetésének – ostorcsapások nélkül.
A kurta szaúd-arábiai látogatás „nagy eseménye” azonban mégis egy elegáns, burkolt gesztus volt: Michelle Obama nemhogy fátylat, de még fejkendőt sem viselt az új király társaságában. Mi ez, ha nem burkolatlan kritika!?
