Washington, feb. 6.
Miközben a közel- meg távol-keleti és az (egyre inkább putyini ihletésű) európai propaganda azzal vádolja Amerikát, hogy „minden válságba beleszól és minden viszályt fegyverrel vagy háborúval akar megoldani”, addig az amerikai jobboldal újabbnál újabb vádrohamokkal megy neki Obama elnök külpolitikájának. Szerintük ugyanis az „túl óvatos, visszahúzódó, késlekedő, megfutamodó, sőt gyáva”, amiért nem veti be idejében az ország katonai és gazdasági erejét az újabbnál újabb konfliktusok korai befolyásolására.
Furcsamód mindkét véglet ugyanazokkal a példákkal lármázik: Líbia, Szíria, Ukrajna, „kalifátus”. Valahogy így: Obama megölette Kadhafit, és ezzel kitört a teljes zűrzavar, vagy éppen nem avatkozott be eléggé ahhoz, hogy megelőzze a felfordulást. Obama fegyverekkel támogatja a szíriai felkelőket, abból keletkezett az „iszlám állam”, vagy éppen nem támogatta őket idejekorán, sőt a vegyi támadás után sem távolította el Aszadot. Obama felbujtatta az ukrán szélsőségeseket a „védtelen” orosz lakosság elleni „megtorlásokra”, vagy éppen nem védi meg Ukrajna területi integritását. Amerika 2003-ban elsöpörte az iraki „rendet”, ezzel megágyazott a „kalifátusnak”, vagy éppen Obama nem fogta fel idejében, hogy Irakból nem szabad kivonulni, hanem csírájában el kell fojtani az újabb terrorhullámot. Hol itt az igazság?
Érdemes lenne ideológia helyett a tényekből kiindulni. Az egyik kétségbevonhatatlan tény, hogy Obama megpróbálta befejezni elődjének két – az ország történelmének leghosszabb – háborúját, és mára már valóban csak minimális, tanácsadói szinten maradtak amerikai katonák mindkét harctéren. Az, hogy sem az egyik, sem a másik helyi hatalom nem képes garantálni saját országa békéjét és biztonságát, már nem az ő hibája. Ennek az elnöknek még véletlenül sem lehet a nyakába varrni az afganisztáni meg az iraki intervenciót.
Az Obamát héjának tartók figyelmébe ajánljuk az akkori illinois-i állami szenátor 2002-es háborúellenes beszédét: „Nem vagyok minden háború ellen. Amit ellenzek, az az ostoba háború, a meggondolatlan, elhamarkodott háborúzás. A Richard Perle, Paul Wolfowitz (ifj. Bush elnök háborús tanácsadói) és más hétvégi karosszékharcosok cinikus kísérlete, hogy a kioltandó emberéletektől és elszenvedendő nehézségektől függetlenül lenyomják a torkunkon ideológiai szándékaikat. Amit ellenzek, az a Karl Rove-féle (ifj. Bush főtanácsadója) politikai vagdalkozók kísérlete, hogy eltereljék a figyelmünket az egészségbiztosítást nélkülözni kényszerülők és a szegények számának emelkedéséről, az átlagjövedelem csökkenéséről és a nagyvállalati botrányokról.” Obama csak öt évvel később lett elnökjelölt, de elnöki programja és teljesítménye figyelemre méltó következetességet mutat 2002-es beszédével.
A világ egyszerre követeli, hogy valaki vezesse, de egyszersmind gyűlöli is azt, aki ilyesmire vállalkozik. Ez a csapda elkerülhetetlen a politikában. A kérdés az, hogy a vállalkozó egyéniség képes-e irányvételével következetes maradni azokhoz a – ha volt neki – nemes eszmékhez, amelyekkel a pályára lépett. Kormányozni egészen más, mint a kormányzókat kérlelhetetlenül bírálni, de a célnak akkor is tisztességesnek, az igénybe vett eszköztárnak pedig elfogadhatónak kell maradnia. Obamának ez eddig többnyire sikerült. A lapzártánkkor közzétett új nemzetbiztonsági doktrínája éppen a háborúhoz való viszonyulás 13 évvel ezelőtt meghirdetett stratégiáját fejti ki részletesen. A Fehér Ház „stratégiai türelem”-nek keresztelte a lényegét: nem rohanunk háborúba.
A sűrűsödő válságok korában azonban nyilván ezt sem lehet mereven alkalmazni. Vannak helyzetek, amelyekben azonnali cselekvésre van szükség. A Nyugat természetesen nem kockáztathat egy újabb világháborút Ukrajna területi egységének megőrzése végett. Ám – legalábbis a magyar vitatérben – ugyanazok harsogják ezt a propagandaelvet, akik a mai napig nem bocsátották meg Amerikának, hogy 1956-ban nem állt fegyverrel a magyar forradalom oldalára. Hol van itt a következetesség!? Dwight Eisenhower analóg módon gondolkodott akkor, mint most Barack Obama: 49 évvel ezelőtt még közelebbinek tűnhetett az atomháború (Szuez és Budapest miatt), mint most. E sorok írójának ezt mindkét oldalról személyesen is megerősítette Eisenhower két biztonságpolitikai szakértő unokája és Hruscsov mérnök-történész fia is.
Meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy a „normális” demokráciák mindig lépéshátrányban és a békés, de hatékony eszköztár hiányában szenvednek az agresszív autokráciákkal szemben. Ez történt a második világháborúban, ilyen feltételek mellett zajlottak a kilencvenes évek balkáni háborúi és ez történik ma a Közel-Keleten és Ukrajnában. Az utóbbi esetében – a volt Jugoszlávia szétveréséhez hasonlóan – különösen bonyolítja a helyzetet, ha egyes európai vezetők, „felsőbbrendűségük” tudatában és gazdasági vagy etnikai részérdekeik érvényesülésében reménykedve, eleve úgy viszonyulnak a válsággóchoz, mintha az „meg is érdemelné” a széthullást. Ezzel – az erkölcsi mellett – az a probléma, hogy újabbnál újabb hasonló agresszióra ösztönzi azokat a hatalmasságokat, akik nem adnak a nemzetközi közvélemény ítéletére. Mint azt sorozatosan tapasztaljuk.
A „stratégiai türelem” bölcs politika lehet, de elfogadásával együtt potenciális negatív következményeivel is számolni kell.
