Alig akadt nyugati politikus, aki ne mondott volna szépet és jót Szaúd-Arábia két hete eltemetett uralkodójáról, Abdullah ibn Abdul-Aziz al-Szaúd királyról. Mintha csak egymást túllicitálva dicsérték volna közel-keleti szövetségesük reformtörekvéseit és modernizáló szerepét, amikor kifejezték részvétüket az elhunyt családtagjainak. Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezetője pedig „a nők erős, bár diszkrét szószólójának”, fontos pártfogójának nevezte a 90 éves korában tüdőgyulladásban elhunyt királyt.
Arról már nem szól a fáma, hogy a szaúdi nők miként fogadták az IMF-főnök megállapítását. Igaz, abban az országban, amely az uralkodó Szaúd családról kapta a nevét is, a nők nemigen hallathatják a hangjukat nyilvánosan, bírálatokat pedig (talán) elvétve fogalmazhatnak meg.
Rengeteg külföldi emberjogi szervezet hívta már fel a figyelmet arra, hogy a szaúdi nőket hazájukban szinte emberszámba sem veszik. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy a Szaúd-Arábiát vasmarokkal irányító uralkodóház és az ebben segédkező (fanatikus) iszlám papság kőkemény diktatúrát tart fenn, amelyben mindenkinek megvan a helye és a merev korlátok, vallási előírások (saría) közé szorított joga, illetve mozgástere.
A vétkesek, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek, szigorú – olykor kínzással, (házasságtörésért vagy rendszerbírálatért) korbácsolással, (lopásért) kéz- és láblevágással, néha megkövezéssel járó – büntetésre számíthatnak. A bebörtönzött Raif Badawi blogger nemrég kapta meg a rá „mellékbüntetésként” kiszabott ezer korbácsütésből az első ötvenet, amiért a világhálón kiállt a szólásszabadságért, és társadalmi vitát kezdeményezett az iszlám vallásról. Az ő esete azt is bizonyítja, hogy a szaúdiaknak van ugyan internetük, de a tartalma ellenőrzött.
Nem ritkák a nyilvános kivégzések sem, amelyek sokszor fővesztéssel járnak. Tavaly 87 bűnöst fejeztek le, ami a helyieket meg sem lepte, hisz ez a szám illeszkedik az elmúlt évek országos átlagához. Abdullah temetése után röviddel a hóhér négy ember fejét csapta le; az ítéleteket már az új uralkodó, a 79 éves Szalman ibn Abdul-Aziz al-Szaúd hagyta jóvá.
Az új király a világ egyik legszigorúbb vallási rendszerét is örökölte elődjétől, azzal a diktatórikus és központosított rezsimmel együtt, amely a – nyugati értelemben vett – szabadságjogokat egyáltalán nem tartja tiszteletben.
A szunnita többségű Szaúd-Arábiában egyetlen vallás megengedett: az iszlám szélsőségesen konzervatív értelmezését valló és az abszolút monarchiát támogató vahabita irányzata, amely a nők jogait, társadalmi szerepét és mozgásterét erősen korlátozza. A szaúdi nőknek személyi igazolványuk sincs, autót nem vezethetnek, bár a néhai uralkodó még trónra lépésekor (2005-ben) felvetette, hogy ezen a törvényi tiltáson változtatni kell. Ötletéből semmi nem valósult meg. Olyannyira nem, hogy halálakor is két nő ült börtönben autóvezetés gyanúja miatt.
Az autóvezetésre vágyó hölgyek minden estre azzal vigasztalódhatnak, hogy jó néhány éve már biciklizhetnek. Igaz, csak férfi kísérővel, a vallási előírásoknak megfelelő ruhában. Az utcán, és a nyilvános helyeken egyébként a bokáig érő és az egész testet eltakaró fekete lepel (abaja) viselése kötelező számukra; hajukat, nyakukat és arcukat (a szemek kivételével) pedig egy kendő, a nikáb mögé kell rejteniük.
A sivatagi királyság lakosságának 15 százalékát kitevő síita muszlimok (akiket a szunniták hitetleneknek, eretnekeknek és ellenségüknek tartanak) sincsenek nagy becsben, ami ebben az országban is szembefordította egymással a két közösséget. Ezen az állapoton a néhai Abdullah király sem tudott változtatni, jóllehet megpróbálkozott vele.
A szunnita iszlám és az arab világ mintegy 30 millió lakosú kulcshatalmának számító Szaúd-Arábiában nem működhetnek mozik, színházak, a nyilvános helyeken pedig tilos a tánc és a zene. Pártok nincsenek, (európai értelemben vett) parlament sem működik, vagyis a másként gondolkodók – rezsimellenes kritikai – véleménye legálisan meg sem jeleníthető.
Mindent az uralkodóház és a főpapság irányít, ami azt jelenti, hogy bizonyos állásokat (így a miniszteri beosztásokat és fontos állami, katonai, titkosszolgálati, pénzügyi, valamint gazdasági tisztségeket), kizárólag a mintegy hétezer királyi sarj valamelyike töltheti be.
A szaúdi önkényuralmat azonban két dolog különbözteti meg a hasonlóan szervezett államoktól: 1. regionális hatalomként a térségben (a fő vetélytárs, síita Irán ellenpólusaként), óriási kőolajkészletei miatt pedig a világban játszik fontos szerepet, 2. kiválóak a kapcsolatai bolygónk szuperhatalmával, az Egyesült Államokkal.
Bár megannyi belső és külső kihívás fenyegeti, mégis ez a dúsgazdag olajmonarchia tűnik a régió arab államai közül szinte az egyetlen biztos pontnak, amelyre az USA számíthat. A Közel-Keleten talán még sohasem volt ilyen nagy szüksége Washingtonnak a hatalmas kiterjedésű Szaúd-Arábiára, illetve annak stabilizáló szerepére. A térségen 2011-ben végigsöprő diktátorbuktató mozgalmak, azaz az arab tavasz csúfos kudarca után ugyanis arrafelé teljes a káosz, melynek felszámolásában és a nyugalom megteremtésében az USA fontos szerepet szán régi szövetségesének, Rijádnak.
Ezért Szaúd-Arábia sorsa nem csupán a helyiek ügye. Az ország gyengesége, esetleg megroppanása tovább bonyolítaná az egyébként is zavaros és – a jemenihez vagy a szíriaihoz hasonló – súlyos, háborús konfliktusokkal terhelt térséget. Ráadásul veszélybe sodorná a Vörös-tenger és a Perzsa(Arab)-öböl hajózási útvonalait, amelyek az áthaladó kőolajszállítmányok miatt a legfontosabbak közé tartoznak a Földön.
