„A vezér tekintélyuralmi rezsimje egyre törékenyebb. A középpontban ő maga áll: körülötte a hatalomszomjas lojalisták, akiket bevont a legbelső körébe. Egyesek közülük formálisan a különböző kormányszervek élén állnak, mások közvetlenül és kizárólag a vezérnek tartoznak hűséggel. Egy ilyen rendszerben a talpnyalást jobban jutalmazzák, mint a jó kormányzást, a privátbirodalom-építés elburjánzik, a szakpolitikai mérlegelés elveszíti értelmét, a korrupció napi rutinná válik.”
Ezzel a leírással kezdődik Alexander Motyl ukrán származású amerikai külpolitikai elemző, a Rutgers Egyetem politikatudomány-tanára, minapi helyzetértékelése a tekintélyes Foreign Affairs folyóirat honlapján. A dőlt betűket azért illesztettük be az idézetbe, hogy rámutassunk a jelenség általánosíthatóságára is. A szerző nem egy közép-európai rezsimről írt ugyan, de ki-ki behelyettesítheti, mely társadalmakra vonatkozhat még az abszolút egyszemélyi hatalomösszpontosítás veszélyes és káros gyakorlata.
Ugyanezeket a tévelygéseket láttuk – és látjuk – ugyanis közvetlen környezetünkben is. Enver Hoxha, Nicolae Ceaușescu és Slobodan Milošević teremtett a II. világháború utáni Európában egyre rafináltabb „rémállamokat”, amelyek a Nyugat-ellenességet pumpáló, bezárkózó, xenofób nacionalizmus felkavarására – későbbi változatukban egy-egy szolgálatkész egyházra is támaszkodva – összpontosítottak minden hatalmat egyetlen nemzetvezér kezébe. A populista vezér rendszerint valamiféle „szent” ideológiától vezéreltetve lépett a porondra – pl. hogy megvédje népét a „mindenki ellenünk van” típusú külső „fenyegetéstől” –, de mialatt a tömegeket elbódította, valójában saját magát, családját és közvetlen bizalmasait stafírozta ki. Felállított egy „nemzeti oligarchiát”, majd később olyan „másodgenerációs” siserehaddal vette magát körül, amely már csak a koncért meg a hatalomért liheg. Az említett vezértípusnak sajnos mai példányai is akadnak Európában – és Vlagyimir Putyin csak a legnagyobb és legveszélyesebb közöttük.
Motyl egészen nyilvánvalónak látja, hogy ez a kártyavár előbb-utóbb (szerinte inkább előbb, mint utóbb) összeomlik – innen a cím is. A jelenlegi körülmények között ugyanis az orosz egyeduralkodó egyszerűen képtelen lesz pénzelni csatlósait. Ha pedig mégis megpróbálja, úgy, hogy közben a tömegektől vonja el az eszközöket, akkor arra még gyorsabban ráfázhat. A helyi viszonyokat jól ismerő kutató szerint Oroszországban máris sokkal nagyobb az elégedetlenség, és sokkal kisebb az Ukrajnából kiszakított „Újoroszország” bekebelezésével táplált lelkesedés, mint azt a világsajtó gondolja. Motyl egyáltalán nem tart elképzelhetetlennek egy Putyin-ellenes puccsot sem, ami kiindulhat akár saját oligarcháitól (ha túlzottan szorul körülöttük a nemzetközi hurok), a hivatalos erőszak-szervezetek vezetőitől (ha túlzottan beleélik magukat a háborús terjeszkedésbe, miközben Putyin visszavonulót fúj), de akár az egyre elégedetlenebb tömegektől is. Volt már ilyen Oroszországban.
Putyinnak azonban másfajta gondjai is akadnak. Hiába hasonlította – hamisan, sőt álnokul – a Krím félsziget bekebelezését Koszovó függetlenségéhez, hiába szította a kelet-ukrajnai szakadár mozgalmat az orosz nemzet egységére hivatkozva, amikor az Orosz Föderáció maga is tele van nem orosz etnikai elemekkel. Mit fog ugyanis szólni akkor, ha a csecsenek, a baskírok vagy a krími tatárok is ugyanazt kezdik követelni maguknak, aminek „szent nevében” ő a külföldi oroszokért harcoltat!? Ingusföldön meg Dagesztánban ma is elő-előfordulnak zavargások, csak keveset tudunk róluk.
Motyl szerint Putyin tisztában van vele, mennyire ingatag a „trónja”. Az orosz politikai történelem viszont azt mutatja, hogy közvetlenül az erőskezű vezető távozása után esetleg még rosszabb, még őrültebb autokrata kerülhet hatalomra: Lenin után Sztálin, Hruscsov után Brezsnyev, Jelcin után Putyin. A normalitásra és békére törekvő Nyugat számára ezért az látszik a legjobb megoldásnak, ha Putyint veszi rá a deeszkalációra. Nem biztos, hogy a jelenlegi tűzszüneti megállapodás eredményre vezet – a Balkánon is volt két tucat ilyen –, hiszen a tűzszünet napokra kitolt életbe lépése is csak arra volt jó, hogy közben még hevesebb harcokra kerüljön sor.
Találhatunk jeleket arra nézve, hogy Putyin valóban átérzi saját helyzete súlyosságát. Mi mással lehetne magyarázni különben azt, hogy miközben konokul tagadja Moszkva „piszkos kezét” az ukrajnai harcokban, addig csak ő tárgyal az állítólag saját szándékból meg erőből harcoló szakadárok nevében. Ez is kísértetiesen hasonlít Miloševićre, akinek az erői meg csatlósai ugyan „nem vettek részt” a horvátországi meg a boszniai háborúban, mégiscsak vele kellett és lehetett megegyezni a békéről. Hosszú távon Putyinra fogadni tehát az egyik legrosszabb ötlet lehet – de a pillanatnyi helyzet csillapításához, háborús ellencsapás híján, mégis nélkülözhetetlen.
