Angela Merkel budapesti és Orbán Viktor varsói látogatásának záró sajtóértekezletén két-két, gondterhelten egyet nem értő kormányfőt láthattunk. Ezzel szemben Vlagyimir Putyin pestbudai villámtúrája csupa mosoly és ragyogás volt. (A fordított földrajzi sorrend csak azt jelképezi, hogy a magyar elnök budai palotájára már alig maradt Putyinnak pár perce, mindössze gyors kézfogásra „ugrott át” a Dunán, a lényeg Pesten folyt: ott a miniszterelnöké a hatalom, Moszkvában az elnöké, vagyis állami tisztségek helyett a legfontosabb „törzsfőnöké” – Orbán szavai szerint.)
Az orosz mosoly érthető, hiszen a vendégdiktátor végre diadalmasan tetszeleghetett egy uniós fővárosban, alig egy héttel azután, hogy ismét átejtette a Nyugat békére vágyó képviselőit egy olyan tűzszünet kicsikarásával, amely kizárólag saját és orosz birodalmi érdekeinek felel meg.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök az orosz lobogót szemléli az Országház mellvédjén
A magyar kormány álnok vendége még leplezni is képtelen volt diadalittas fölényét: „Veszíteni mindig rossz, különösen, ha bányászok és traktorosok győznek” – szúrt oda a kijevi félnek, amellyel néhány nappal korábban tűzszünetet írt alá Minszkben. Bezzeg a nyugati partnerek szemében a tűzszünet nem az agresszív fél győzelmét lett volna hivatott jelképezni, hanem a józan ész felülkerekedését. Tévedtek – vagyis még mindig hittek egy Putyinnak. Pedig a délszláv háborúk minden tárgyilagos megfigyelője tudhatja: az effajta ember csak azért köt tűzszünetet, hogy még jobb körülményeket vívjon ki magának; esetleg azért, mert abban a pillanatban a védekező fél nemzetközi támogatásától tart. Ilyen volt a Merkel–Hollande kísérlet, közvetlenül azokban a napokban, amikor Washington komolyan fontolgatni kezdte az ukrán hadsereg felfegyverzését.
A Balkán–Ukrajna párhuzamot többször felvetettük ezeken a hasábokon, és az analógia most is helyénvaló. A belgrádi meg a moszkvai agresszív szándékok robbantották ki mindkét háborút, de mindkét esetben megpróbálták elhitetni a világgal, hogy semmi közük „szerencsétlen nemzettársaik elkeseredett védekezéséhez” a helyi többség „gyilkos terveivel” szemben. Jól tudjuk, hogy ez a Balkánon sem volt igaz, és Ukrajnában sem az. Egyébként nem lehetett volna sikeres sem a daytoni békeértekezlet, sem a minszki tűzszüneti tárgyalás: egyikre sem hívták meg az állítólagos elnyomott szerb, illetve orosz kisebbség képviselőit, hanem mindegyiket saját „bátyuskája” képviselte, akik a háború valódi, fura urai (voltak). A különbség csak annyi, hogy Slobodan Milošević nem volt felfegyverezve atomfegyverrel meg a világ legnagyobb kiterjedésű államával – ezért be kellett látnia, hogy az agressziós esélyeknek vége, amikor a Nyugat megelégelte a boszniai etnikai tisztogatást, és valódi beavatkozással fenyegetett.
„Az élet megy tovább – folytatta a Kedves Vendég Pesten. – A jelenlegi ukrajnai hatalomnak túl kell ezen (a vereségen) tennie magát”, hacsak nem akar még több halottat, ami „a végső eredményen úgysem változtat.” Vagyis Oroszország győzött, győz és győzni fog. Merkel, Hollande, meg a békéért aggódó többi európai vezető csak nyugodtan fontoskodjon, az orosz birodalom akkor is bekebelezi, amit akar. A tűzszünet „esélyeiről” elmélkedve az orosz diktátor hozzátette: két nappal a tűzszünet életbe lépése után az ukránok „megpróbálták áttörni a debalcevei ostromgyűrűt, de az természetesen nem sikerült nekik. Kijev jobban teszi, ha megengedi katonáinak, hogy megadják magukat.”
Ez is közönséges hazugság, mert az ukránok egyszerűen csak vissza akartak vonulni, és ebben a „bányászok és traktorosok” heves – orosz fegyverekből származó – tűzzel „segédkeztek”. Egyébként a (maradék) független moszkvai sajtóban is egyre több riport lát nyilvánosságot arról, hogyan „intézte el” Putyin vezérkara az orosz katonák bevonását az ukrajnai háborúba. Például úgy, hogy korábbra dátumozott elbocsátólevelet írattak velük alá, így a Kreml azt állíthatta, hogy az „esetlegesen Ukrajnában harcoló” oroszok valójában szabadságukat (vakációjukat!?) töltik ott, és az ukrán támadások miatt keveredtek a viszályba.
Túllépve az orosz propagandafogásokon, a tűzszüneti megállapodás nem arról szólt, hogy bármelyik félnek meg kellene adnia magát. Remélhetően egyre többen átlátnak a putyini szitán – még akkor is, ha az olcsó gázgazdagság ígérete sokak elméjét ködbe borította. A lengyelek például már rég átláttak rajta. A minap közölték is ezt magyar vendégükkel – olyan durva módon is, hogy a kemény jobboldal vezetője, Jaroslaw Kaczyński volt miniszterelnök már találkozni sem volt hajlandó kollégájával, akinek békemeneteihez a „polák bratankik” százait vonatoztatta korábban Pestre.
Putyin pesti partija abban is különbözött Merkel villámlátogatásától, hogy míg a német kormányfő olyan civilekkel is találkozott, akik a német megszállás áldozatai voltak, addig az orosz elnök „saját” katonáinak sírját koszorúzta meg, akik ugyan felszabadították, de rögtön le is igázták Magyarországot. A hivatalos fotó hátterében – amelyhez nem is engedtek oda magyar fényképészt – ott díszelgett az a szovjet emlékmű, amely orosz pénzen újrafényesítve továbbra is ellenforradalomnak nevezi ’56-ot. Ez Putyin igazi arca. Ehhez szolgált kulisszaként a világ egyik legcsodálatosabb parlamentje, ahol az orosz agresszor diadalmasan bevonult az „unióba”: Gáz van – béke nincs.
