Barack Obama hat év alatt mindössze harmadszor élt elnöki vétójogával a kongresszus által elfogadott törvények ellen, ami a legritkábban vétózó elnökök sorába helyezi: Ronald Reagan nyolc év alatt 78 vétót emelt, Franklin Roosevelt 12 év alatt 635-öt. Az elnök a héten rövid magyarázattal küldte vissza az XL Keystone kőolajvezeték megépítéséről szóló határozatot arra hivatkozva, hogy a kérdést rendes közigazgatási eljárásban kell eldönteni – ami viszont már évek óta folyamatban van, és sokan azt gyanítják, hogy Obama csak az időt húzza. A januártól teljes republikánus vezetés alatt álló törvényhozás viszont döntések egész sorát helyezte kilátásba, amelyekről az elnök előre megmondta, hogy nem fogja őket aláírni. Az egyik is, a másik is csak olaj a tűzre – és a politikai húzások egész sora csak arra jó, hogy homokot hintsen a választók szemébe.
A vezeték, mint ismeretes, a kanadai olajhomokból drágán és hatalmas energiaráfordítással nyerhető kőolajat vinné a Mexikói-öböl partján működő finomítókba, ahonnan jelentős része tengeri úton külföldre kerülne. A jobboldal támogatja, Obama ellenzi a vezetéket, s így az engedélyeztetés mindkét fél számára politikai gyúanyagként szolgál.
Obama bázisának egy részét ugyan a környezetvédő csoportok képezik, de ezek az erők nem rettennek vissza „saját” politikai táboruk metsző bírálatától, ha úgy gondolják, hogy az nem tesz eleget a környezetszennyezés és a klímaváltozás ellen. Márpedig Obama esetében éppen ezt gondolják. Az elnök azért halogatja a döntést, hogy ne idegenítse el a baloldali választókat. Ám az is jól jött neki, hogy a terv ellenzői bíróságra vitték az ügyet, ami csak pár héttel ezelőtt dőlt el – a beruházók javára.
A Republikánus Párt 2012-ben figyelt fel az ügy jelentőségére, amikor úgy tűnt, hogy – valódi népszerű programok híján – ezzel tudná elcsábítani az újraválasztásáért küzdő Obama szavazóinak egy részét. A jobboldal arra épített, hogy a 3456 km hosszúra tervezett kőolajvezeték „munkahelyek ezreit” jelentené, vagyis az elnök ellenállása potenciális munkahelyek létrehozását hiúsítja meg. Ezzel szemben a valóság az, hogy a kétéves építkezés alatt is csak 3–4000 ideiglenes munkahelyről lenne szó, mert a vezeték működtetéséhez mindössze 35 ember szükséges. Arról nem is beszélve, hogy az elnök által számtalanszor kezdeményezett országos infrastrukturális terveket a republikánusok sorra leszavazták, pedig azok valóban több százezer munkahelyet teremthettek volna egy évtizedre előre.
A környezetvédők arra intenek, hogy az olajhomok „piszkos” és drága technológiát követel, a vezeték maga is veszélyes, ugyanakkor egyre csökken az olaj fontossága, amit csak gyorsítani kellene. Ez sem tökéletes érvrendszer azonban, mert a klasszikusan kitermelt kőolaj jelenlegi ára versenyképtelenné teszi az olajhomokot, a vezeték helyett vonaton szállított olaj pedig még veszélyesebb – lásd a minapi vonatrobbanást.
Ez a bonyolult helyzet bizonyítja, hogy itt elsősorban politikai csatározásról van szó, nem az érdemi kérdésről. A kongresszus mindkét házának republikánus vezetése arra számít, hogy ebben az ügyben esetleg felülírhatják az elnöki vétót, de ez korántsem biztos.
Az elnök és jobboldali ellenfelei között zajló háború lényegét az e heti törvényhozási csatában bevetett még súlyosabb „fegyverzet” is illusztrálja. A belbiztonsági minisztérium ma éjfélkor lejáró finanszírozásáról van szó, amelyet a jobboldal csak úgy hajlandó megszavazni, ha abból „kivonják” az Obama által bejelentett illegális bevándorlókra vonatkozó „amnesztia” „költségeit”. A sok idézőjel nem véletlen: az említett költségeket ugyanis nem kell és nem lehet kivonni a szeptember 11-e óta egyik legfontosabbá duzzadt minisztérium (Amerikában azelőtt nem létezett klasszikus belügy) költségvetéséből, hiszen azokat magukkal a kérvényezőkkel fizettetnék meg. Arról nem is beszélve, hogy nem amnesztiáról van szó, hanem csak arról, hogy – átfogó törvényes rendezésig, amelyre a Republikánus Párt képtelennek vagy nem hajlandónak mutatkozik – nem üldöznék és nem toloncolnák ki azokat a papírok nélkül itt élő szülőket, akiknek kiskorú gyermeke már az Egyesült Államokban született, tehát amerikai állampolgár. A folyamatosan „családi értékekkel” handabandázó jobboldal különben sem tudja megmagyarázni, miért hadonászik most épp a családvédelmi próbálkozások ellen.
Ha nem sikerül ma éjfélig megegyezni, holnaptól harmincezren munka nélkül maradhatnak, kétszázezer biztonsági tiszt pedig köteles lesz fizetés nélkül dolgozni. A szenátus már belátta, hogy az ismét növekedő terrorveszély miatt az ilyesfajta kormányleállás csak a republikánusok további tekintélyvesztését okozhatja, de a képviselőház jobbszélén továbbra is él az a képmutató mentalitás, amelyet egy dél-karolinai honatya példája szemléltet legjobban. Szerinte ő maga is lemond majd képviselői fizetéséről arra az időszakra, amíg meg nem egyeznek, és a biztonságiak kénytelenek lennének pénz néllkül dolgozni. Csakhogy nem mindegy milliomosként „lemondani” pár száz dollárról, vagy az évi harmincezerből élőknek lemondani a napi betevő falatról.
A washingtoni politikai játszmák stratégái tehát újra csak olajat öntenek a tűzre, ideológusaik pedig hangyaszorgalommal hintik a port a választók szemébe.
