Negyvenhárom perces beszéde alatt 44 vastapssal (ebből 26-szor talpra ugorva) szakították félbe Benjámin Netanjahut az amerikai kongresszus mindkét házának keddi együttes ülésén a – többnyire csak republikánus – tagok. Az izraeli miniszterelnököt John Boehner, a képviselőház elnöke hívta meg a Fehér Házat megkerülve, hogy – Churchill rekordját beállítva – harmadszor is felszólaljon „a világ legfontosabb törvényhozásában” (Netanjahu szavai). A kongresszus persze azt hív meg, akit akar, Obama és demokratái csak azért voltak felháborodva, mert az izraeli választások előtt alig két héttel került rá sor, tehát hazafelé kacsingató kortesbeszédre adott lehetőséget. Ráadásul egyetlen amerikai célja az Iránnal folyó „atomtárgyalások” sikerének az akadályozása volt.
A tekintélyes amerikai sajtó szinte egyöntetűen tévedésnek minősíti Bibi és Boehner legújabb közös „kalandorpolitizálását”, amelynek során a kongresszusi jobboldal kihívó – sőt kirívó – lelkesedéssel ünnepelt egy militáns külföldi kormányfőt, különösen azzal összehasonlítva, hogyan fogadták ugyanazok a honatyák és honanyák az amerikai elnök alig másfél hónappal ezelőtti beszédét. Liberális források még élesebben elítélik a remélt amerikai–iráni megállapodás megtorpedózási kísérletét.
A republikánusok politikai fegyverzetéhez tartozik az a vád, hogy az elnök „elárulta” Izraelt. Ám Netanjahu van olyan ravasz, hogy ne növelje tovább a távolságot önmaga és a Fehér Ház között – amitől Izrael biztonsága, no meg évi hárommilliárd dollár vissza nem térítendő segély függ. Obama sem igyekszik szítani az ellentéteket (noha ezúttal „nem ért rá” a vendéggel találkozni), de sietett megállapítani, hogy nem nézte a beszédet, mert fontos videotárgyaláson vett részt európai partnereivel – éppen az Iránnal folyó tárgyalások ügyében.
Netanjahu szerint a szankciókat kell tovább fokozni, Iránnak nem szabad hinni, nem szabad vele semmiben megállapodni, mert az egyenesen perzsa nukleáris fegyverekhez vezet – amelyeknek létrejöttétől már így is kevesebb, mint egy év választ el. Az izraeli kormányfő azonban ugyanezt a határidős fenyegetést használja már évek óta (amivel sem az izraeli, sem az amerikai hírszerzés nem ért egyet), sőt már 1993-ban azt mondta, hogy Teheránnak 3–5 éven belül atombombája lesz. Obama ezzel szemben a megállapodás híve, és nem kíván egy újabb, minden eddiginél súlyosabb háborúba keveredni a második legnagyobb, katonailag legerősebb közel-keleti állammal.
A két vezető egyértelműen nem szívleli egymást, és valószínűleg nemcsak Netanjahu militarizmusa, illetve Obama békevágya miatt. Az amerikai elnök francia kollégájával beszélgetett egy 2011-es csúcstalálkozón, amikor egy véletlenül „élve maradt” mikrofon regisztrálta Nicholas Sarkozy megjegyzését Netanjahuról: „Ki nem állhatom, közönséges hazug.” Obama erre azt válaszolta: „Neked van eleged belőle!? Akkor mit mondjak én, akinek naponta kell vele foglalkoznom?” A teljes képhez tartozik, hogy Netanjahuról is létezik egy titokban készült videó, amelyen egy telepes családnál tett látogatása során azzal dicsekszik, hogy Amerikát könnyű úgy forgatni, ahogy éppen megfelel. Meg azt, hogy az oslói egyezséget is csak azért írta alá, mert előre tudta, hogyan lehet majd kijátszani.
Amikor egy ország biztonságáról van szó, nem játszanak túl nagy szerepet a személyes sértődések. Netanjahu tisztában van azzal, hogy az USA nélkül hazája ki lenne szolgáltatva az őt körülvevő és egyre jobban radikalizálódó iszlám „óceánnak”, és a mindenkori amerikai elnök is tudja, hogy ebből a szövetségből nem lehet és nem szabad kihátrálni. Az amerikai baloldali spektrumnak fontos részét alkotja a liberális zsidó értelmiség, a konzervatív jobboldal pedig még az ellentábornál is mélyebbről – egyenesen a telepes múlt hagyatékaként – táplálkozik az Izrael-párti rokonszenvből: az ő szemükben Amerika az „új Jeruzsálem”, a „fénylő város a Hegyen” – ahol találkozik a kongresszus épületének beceneve a puritán zarándokok küldetéstudatával.
Stratégiai szinten mindez rendben is lenne, de a pillanatnyi helyzetet felbecsülhetetlenül bonyolítja Netanjahu fenyegetőzése, hogy ha az USA nem lép, akkor Izrael fogja lebombázni az iráni reaktorokat – amire csak rossz viccként terjedt el az az állítólagos viszontfenyegetés, hogy az akciót amerikai vadászgépek hiúsítanák meg.
Az iráni teokrácia kiszámíthatatlansága és a régió válsága elég veszélyes anélkül is, hogy a legfontosabb nyugati–közel-keleti szövetséget bármelyik oldal tovább bonyolítaná. Bibinek nyilván nem is ez volt a szándéka – hanem csak az, hogy a közelgő választások megnyerése érdekében a washingtoni Hegyen pózolva mutassa szavazóinak: csak ő lehet a megmentőjük, hiszen még (a jobboldali) Amerikát is meg tudja táncoltatni – de legalábbis talpon tapsoltatni.
