Gyakran felmerül az emberben a kérdés: minek vesztegessük drága időnket a politikára, amikor az úgyis egy „másik szférában” lebeg, és úgysem lehet tisztességgel, „mindenki javára” művelni. Nos, az elmúlt hét ismét megmutatta, hogy a „kisember” sem tud elmenekülni a politikától, mert az előbb-utóbb valahol utoléri.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A két évvel ezelőtti bostoni maraton részvevői közül hárman haltak meg ártatlanul az amerikai állampolgárságú csecsen testvérpár pokolgépétől. Az egyik fivért, Dzsohar Carnajevet a héten harmincrendbeli vádban marasztalták el (bátyja belehalt a rendőrökkel folytatott tűzharcba), s a jövő hétre várható büntetéskiszabás tétje: halál vagy életfogytiglani börtönbüntetés.
Múlt szombaton egy dél-karolinai fekete férfit ölt meg egy fehér rendőr, mintegy tíz méterről hátba lőve a menekülőt, akit eredetileg egy repedt féklámpabúra miatt állított meg. A közelmúlt hasonló fehér rendőr/fekete áldozat ügyeiben a rend őrei sorra megúszták, most azonban egy bátor járókelő telefonvideója bizonyítja, hogy a rendőr hazudott a gyilkosság körülményeiről.
Időközben a politika „nagyszínpadán” újra bonyolódik a „világ kontra Irán” nukleáris megállapodás ügye. Barack Obama Washingtonban küzd a békés megállapodásért azokkal szemben, akik szerint egyezkedés helyett még élesebb gazdasági embargóra (ami képtelenség) vagy háborúra lenne szükség Irán ellen (ami tipikus McCain-féle ostobaság). A Benjámin Netanjahu kongresszusi beszéde után, illetve a keretegyezség bejelentése előtt született famózus levélről – amelyben 47 szenátor figyelmezteti Irán legfelsőbb vezetőjét, hogy ne higgyen Obama hatalmában – kiderült, hogy szerzője, egy alig két hónapja szenátorkodó amatőr, a washingtoni Izrael-lobbitól kerek egymillió dollárt kapott. A világ túloldalán ugyanakkor éppen a levél címzettje, Ali Hámenei vetett akadályt a végső szerződés útjába, mondván, hogy az aláírás napján kell minden szankciót megszüntetni (ami szóba sem jöhet), valamint hogy ki van zárva a nemzetközi ellenőrzés (ami nélkül nincs megállapodás).
A hét egyetlen kedvező „széljárása” a Florida és Kuba közötti tengerszorosban libbent fel, és az amerikai államok panamai csúcsértekezletén válhat „klímaváltozássá”. Kuba most először vehet részt egy ilyen csúcstalálkozón, mert az USA megszüntette vétóját. A konferencia előestéjén John Kerry külügyminiszter kétórás vacsorán tárgyalt kubai kollégájával. Obama decemberi bejelentése után, melyben közölte, megkezdik a kapcsolatok normalizálását, ez eddig a legnagyobb előrelépés. A két ország, Dávid és Góliát, „viszonyában” több mint fél évszázada ez volt a legmagasabb szintű találkozó. Egyesek tudni vélik, hogy Obama is „véletlenül összefut” Raúl Castro elnökkel – sőt netán kezet is fognak majd. Az amerikai elnök várhatóan bejelenti, hogy Kubát leveszik a „terrorista államok” listájáról. Micsoda nagylelkűség azok után, hogy az USA több mint egy évtizeden át titkos merényleteket próbált szervezni a forradalmár Fidel Castro ellen! Akinek csak az volt a bűne, hogy népfelkeléssel megdöntötte a véreskezű Fulgencio Batista diktatúráját. Batista az amerikai maffiával szövetkezve a kábítószer-, prostitúció- és játékbarlangbiznisz érdekeltje is volt. Az amerikai nagytőkét nem az zavarta, hogy új diktátor elnököl Havannában (a korábbi katona-államfő is az volt), hanem az, hogy a „kommunizmus kísértete” mindössze 150 kilométerre férkőzött az amerikai partokhoz. A szovjet atomrakéták csak később jelentek (volna) meg a szigetországban, ha azt John F. Kennedy tengeri blokádja és világháborús fenyegetése meg nem hiúsítja.
A hét fontosabb híreihez képest elhalványult, hogy a második republiklánus jelölt, Rand Paul Kentucky állam alig négy éve hivatalban lévő szemsebész-szenátora (a 2012-es előjelölt Ron Paul képviselő fia) is bejelentette indulását pártja előválasztásain. Rand Paul libertariánus politikája ennél hosszabb elemzést érdemel, de lesz még rá alkalmunk.
Egy csütörtök este felröppent ellenőrzihetetlen hír szerint viszont Hillary Clinton is bejelenti most vasárnap az indulást. Ezt már régen és sokan várták, mindenki biztosra vette, de az e-mail-botrány megnehezíti a volt First Lady-nek, New York állam egykori szenátorának, a 2008-as elnökjelöltnek, Obama korábbi külügyminiszterének a beszállását a mezőnybe. De ha megtörténik, azért, ha nem, akkor meg azért fogunk még Hillary-ről sokat hallani.
A „kisembernek” pedig maradnak a mindennapok: az amerikaiak jelentős részét egyelőre egyáltalán nem izgatják a jövő évi választások. Sokkal inkább húsukba vág az, ami az utcán történik, legyen az Boston vagy Dél-Karolina. Miközben a politikusok azon töprengenek, hogy képesek-e presztízs- vagy hatalomvesztés nélkül meghúzni az értelmes lépéseket, az utca emberét az érdekli, hogy van-e munkája, és jobbra vagy rosszabbra fordul az élete.
A költők pedig ráéreznek a dilemmákra, és hangot is adnak a szív viaskodásának – mint ahogy José Martí (1853–1895) is tette antiamerikanizmusával, illetve azzal ellentétes szelíd szavaival: „S a szívem kitépő gazoknak / akik miatt halódva élek, / kórót nem ápolok, se férget: / a fehér rózsát gondozom csak.” (Tímár György ford.) Meglátjuk, ki kinek mít kínál majd Kuba, Irán és az USA sok méreggel fertőzött, sokáig fekete-fehérként megrajzolt kapcsolatrendszerében. Meg Amerika és a világ utcáin.
