Gyönyörű belvárosi kikötőjével, az ország legjobb kórházkomplexumával, világhírű tudományegyetemével, zeneakadémiájával és a himnusz megírására ihlető függetlenségi háborús erődítményével együtt Baltimore az eredeti amerikai urbánus kultúra egyik fellegvára volt és maradt – de az ott eltemetett Edgar Allan Poe vészjóslóan károgó hollója csak nem akar elszállni a város „ablakából”. A múlt heti rendőrségi brutalitás nyomában (egy fekete bőrű fiatalembert úgy megvertek az utcán az őt lefogó rendőrök, hogy a rabszállító kocsiban gerinctörésbe halt bele) hétfőn kitört zavargásokkal Baltimore azoknak a városoknak a listájára került, ahol a rendőrség és a színesbőrű közösség közötti ellentét gyújtogatáshoz, fosztogatáshoz és tömeges letartóztatáshoz vezetett.
A BBC azonban mégis rosszul látja-láttatja a dolgokat, amikor Maryland állam legnagyobb városát kiegyenlíti a Missouri-beli Fergusonnal. Baltimore-ban ugyanis nincs politikai szegregáció: a város polgármesternője és tanácsának jelentős része is színes bőrű, akárcsak a rendőrfőkapitány és beosztottjainak nagy része, sőt a helyi milliomosok egyike-másika is. A temetést követő tüntetésen – ez mellesleg Fergusonban is így volt – vegyes tömeg jelent meg, majd a kedd reggeli összefogásos „nagytakarítást” is együtt végezték fehérek, feketék, latinok. Az ellentét okai nem fajgyűlöletben, hanem a gazdagok és a szegények között elmélyülő gazdasági szakadékban keresendők.
Korántsem eltúlzott alkalmi hasonlat, ha az 1886-os chicagói szénapiaci események kiváltó okával hasonlítjuk össze a helyzetet. A május 1-je munkásmozgalmi ünnepléséhez vezető egyik történelmi pillanatot akkor is az egyre kizsákmányoltabb és egyre elégedetlenebb tömegek elkeseredett felháborodása okozta. Olyan gyúlékony légkör jött létre, amibe nem kellett túl sok szikrát vetni ahhoz, hogy robbanjon. A nyolcórás munkanapért május első napjaiban tüntető tömegbe belelőttek a sztrájkolók ellen kivezényelt rendőrök, és a halálos áldozatok miatt feldühödött tömegben másnap nem volt nehéz provokációkkal rendőrellenes tettlegességet kicsiholni. (A „mozgalmárok” közül hét anarchistát halálra ítéltek, de a kormányzó kettejüknek megkegyelmezett.)
Amit fentebb elmondtunk a mai Baltimore ragyogásáról, az csak az érem egyik oldala, a város fényesebb arca. A Washington és Philadelphia között fekvő metropolis árnyoldalait sokkal kevesebben ismerik az odalátogatók közül. A virágzó negyedek ugyan kőhajításnyira tündökölnek a lelakott, sőt elhagyatott sorházak végtelen tömegétől, ám oda turistát nem visznek, esetleg csak a tájékozatlan látogató téved be néha. Na meg a város mellett elsuhanó expressz ablakaiból tűnik úgy, hogy a munkásmozgalmi idők kezdeteinek, vagy éppen az 1968-as polgárjogi harc és a vietnami háború elleni megmozdulások korának filmkockái peregnének az utasok szeme előtt.
Pedig nagyon is a valósághoz tartozik, hogy a valaha élettől duzzadó munkásnegyedekben harmadik világbeli látvány fogadja az oda merészkedőt. Baltimore egykori ipara és évszázadokon át fontos tengeri kikötője ma már saját árnyékába sem ér. A munkahelyek délre (és távol-keletre) „távoztak” vagy megszűntek, a munkásseregek leszármazottai alig találnak megélhetést. Márpedig a nyomort is csak úgy lehet elviselni, ha nem túlságosan alázzák meg benne az embert. De ha az apró megélhetési bűnözés következménye nemcsak a (megszokott) letartóztatás és börtön, hanem immár egyre gyakrabban a brutális verés, sőt rendőrgyilkosság, akkor nem csoda, hogy ökölbe szorulnak a kezek – és ha fegyver ugyan nem is dördült el a rend állig felfegyverzett és páncélba bújtatott, láthatatlan arcú őrei ellen –, az indulatok elszabadulnak, és könnyen saját környezetük ellen fordulnak.
A helyi színes bőrű vezetők és papok, lelkipásztorok egyként szólítottak fel ugyan nyugalomra, Obama elnök – a japán miniszterenökkel folytatott megbeszélését félbeszakítva – határozottan elítélte az erőszakot. De amikor a nincstelen, kilátástalan, munkanélküli tömegek mintegy „ráadásul” még égbekiáltó megaláztatásban is részesülnek – mint amilyen az oktalan rendőrségi brutalitás – akkor aligha lehet a lázadó típusokat közösségileg megállítani. A kijárási tilalom meg a kétezer fős nemzeti gárda látszólag csillapítani tudja a helyzetet – de megoldást nem nyújthat.
Megoldást csak az jelentene, ha a politikusok kiszállnak a milliomosok „zsebéből”, és ehelyett az őket formálisan megválasztó milliók javára cselekszenek. Ha a rendőrök agresszív fellépése és harci felszerelése helyett a tehetetlenségből rendetlenkedők életére figyelnek. Ha a milliós adókedvezmények nem a milliárdosok hasznát növelnék, hanem a város és lakói számára elviselhető életkörülmények megteremtésére fordíttatnának. Ha a sokat magasztalt demokrácia valóban a nép, nem pedig a népnyúzók érdekeit szolgálná.
