Egy rendkívül rokonszenvesnek tűnő, „biztonságmegszállott” mozdonyvezetővel a „nyeregben”, a Washington–New York expressz 170 kilométeres óránkénti sebességgel vette be a nyolcvanasra korlátozott kanyart Philadelphia peremén – és a többit nyolc síremlék, a vonatszerencsétlenségek krónikája meg a vizsgáló szervek sok ezer oldalas jelentése fogja őrizni a jövő számára.
A tragédia már másnap elpolitizálódott, amikor a republikánus többségű képviselőház további 16 százalékkal látta jónak csökkenteni az állami támogatás nélkül életképtelen Amtrak vasútvállalatot, az Egyesült Államok legnagyobb vasúti személyszállító cégét. Alig pár órával az után, hogy a közlekedésbiztonsági ügynökség közzétette: a baleset elkerülhető lett volna, ha a kongresszus fedezi a központi vonatvezérlési rendszer (angolul: Positive Train Control) teljes bevezetésének költségeit. John Boehner, a képviselőház dühös és gyakran cinikus elnöke az ezt firtató újságírónak így válaszolt: „Micsoda buta kérdés! Ezt a balesetet nem pénzhiány, hanem a megengedett sebesség túllépése okozta.”
A legmagasabb rangú republikánus tisztségviselőnek persze igaza van: nem az elmaradó beruházások „nyomták a gázpedált”, hanem a mozdonyvezető. Csakhogy létezik olyan technológia, amely még a mozdonyvezető ellenkező szándéka, esetleges szívrohama, sőt sínrongálódás esetén is meg tudja állítani a vonatot. Ennek a megoldásnak a felszerelését a kongresszus hét éve írta elő a vasúti társaságoknak az idén december 15-ei határidővel – csak éppen nem adott rá pénzt. Egyetlen összehasonlító példa: az USA vasúthálózata éppen kétszer akkora (225 ezer km), mint Kínáé (112 ezer km), ám az utóbbi több mint százszor annyit költ évente a fenntartásra és bővítésre.
Természetesen senkinek eszébe sem jut, hogy államosítsa a több száz független cégből összeálló amerikai vasútrendszert. A teherszállító vállalatok így is nyereségesek, a személyszállítás viszont az I. világháború óta csak veszteséget „termelt”. Először a gépkocsi és az autópálya-hálózat térhódítása miatt, a II. világháború óta pedig a légiforgalom terjedése az oka ennek. Az USA területe sokkal ritkábban lakott, mint Európáé vagy Kínáé, ezért sincs akkora kereslet a vonatozás iránt, kivéve a két parton, ahol számos nagyvárost köt össze ma is jól működő vasút.
A keddi tragédia az ún. északkeleti folyosón történt. A Washington és Boston közötti 730 kilométeres pálya nyolc államot szel át. A két végponton kívül Baltimore, Philadelphia és New York vonzáskörében 35–40 millió embert szolgál ki, évente 30 millió utas szállításával, sok éve növekvő forgalommal. Noha a gyorsvonat drágább, mint a repülő, a reptérre történő kijutás, a biztonságellenőrzési kényelmetlenségek, valamint a vonatok nagyobb kényelme folytán egyre többen veszik igénybe a vasutat. Az állami szubvenció azonban a működéshez is kevés, nemhogy a bővítéshez és az infrastruktúra felújításához. Márpedig a pálya szinte teljesen elavult, az egyetlen pozitívum, hogy a teljes hosszon mindössze 11 szintbeli átjáró van. Sok helyütt nem is a vasúti társaság birtokában vannak a sínek, ezért a tehervonatok előnyt élveznek (mert fizetnek), és a maximális sebesség 240 km, az is csak New Yorktól északra érhető el egyetlen járat számára.
A szövetségi törvényhozás tagjainak többségét persze nem érdekli sem Kalifornia, sem az északkeleti folyosó. Az egyre szélsőségesebb jobboldal kompromisszumok nélkül küzd minden állami „beavatkozás” – értsd: beruházás, tevékeny politika – ellen, kivéve ha az a világpiacon az amerikai nagytőke érdekeit képviseli. Ezért van az, hogy Boehner és társai most hirtelen Obama „oldalán állnak” a csendes-óceáni és a transzatlanti szabadkereskedelmi szerződés megkötésének ügyében, és az elnök saját pártjának baloldalával került összetűzésbe.
Ezért van az, hogy az amerikai jobboldal – amely a hazai választásokon ügyesen eladja a „minél kisebb államgépezet = annál boldogabb emberek” című szemfényvesztést – teljes mellszélességgel támogat, sőt követel, minden katonai beavatkozást és az amerikai hegemonizmus elvét hirdeti. Ez az oka annak is, hogy – (a keresztény) „istenre és hazára” való végtelen hivatkozások közepette – mindent megtesz azért, hogy a másképp gondolkodóknak semmi beleszólásuk ne legyen a milliárdosok és multinacionális megavállalatok „terheinek” egyre nagyobb csökkentésében, miközben az olcsó külföldi (meg kiszolgáltatott bevándorlói) munkaerő kiaknázásából eredő alacsony otthoni árakkal téveszti meg saját választóit.
Egyre több közgazdász, politikai gondolkodó, sőt néhány baloldali politikus is látja már, hogy ez a jobboldali politika veszélyesen gyorsítja az amerikai álom – és globális tekintélyének – elavuló vonatát az egyre közeledő, soha nem látott élességű „történelmi kanyarban”. Hiába rokonszenves és jóindulatú a mozdonyvezető, ha képtelen az egyébként elérhető technológiára is támaszkodva értelmes sebességre váltani – és ha a világ technológiailag ma is legfejlettebb és legrugalmasabb társadalma nem képes, vagy nem hajlandó a „jövő vonatának” kifejlesztésére.
Az Egyesült Államokat több mint fél évszázadig a világgazdaság „mozdonyának” tekintették, és az is volt. Sőt, a szédítő kínai fejlődést is ez a mozdony indította el az ottani olcsó „fűtők” és parancsuralmi szemfényvesztők áldásos hozzájárulásával. Az USA mindeddig képes volt idejekorán fékezni is meg gyorsítani is a történelmi szerpentineken. Meglátjuk, képes lesz-e a most közelgő „nagy kanyart” úgy bevenni, hogy abból mindannyian élve és virulva kerüljünk ki.
