Ki ne hallott volna már ilyesmit: „Amerika kioktatja a világot, pedig hát a csendőrszerep, a rabszolgaság meg az indiánirtás!...”; „A görögök nem érdemlik meg a büntetést (vagy éppen a hitelfelmentést)”; „Az egész nyugati sajtó Magyarországra (vagy éppen Szerbiára) támadt”; „Oroszország csak védekezik”; „Kína átveszi a vezető szerepet”. Mindezek a summás ítéletek nemcsak hogy pontatlanok, de félre is vezetnek bennünket. A világ ennél sokkal bonyolultabb – és éppen ez az, amit az emberi agy legkevésbé tűr el.
Pedig jobban jár, amikor megpróbál a dolgok mélyére látni. Könnyebb persze elnagyolva kimondani állam- vagy népneveket, és előítéletekre hagyatkozni. De ha ezt tesszük, akkor önmagunkat csapjuk be és sodorjuk még rosszabb, még alárendeltebb helyzetbe.
A görög pénzügyi válság az egyik legékesebb bizonyíték erre. Az állam – majdnem általánosan elfogadott – felmagasztalása vezetett oda, hogy oly sokan felületesen ítélkezzenek. Görögország mint állam ugyan kiváló célpont lehet, de ez maszatolás: nagyon is konkrét görög kormányok (nem a mostani) kezelték felelőtlenül a megmászhatatlanná váló adóssághegyet – és ajándékozták oda annak gyümölcseit saját elitjeiknek. A népet aztán nem nehéz bármire rávenni, még a saját érdekei elleni szavazásra is (ami nem okvetlenül a múlt heti referendumra vonatkozik). A nép így közvetetten felelőssé tehető, noha egyszerűen csak félrevezették.
Az Európai Unió nem az euróbankárok és az unió „bürokratái” – noha esetleg úgy viselkednek –, hanem az egyre nagyobb „szuverenitást” visszakövetelő állam- és kormányfők, akik között még a legerősebbnek sincs ereje, mersze, eltökéltsége, hogy közös európai értékalapú víziót kínáljon az egész közösségnek. Az európai társadalom így szintén felelőssé tehető – noha csak ügyes hatalomtechnikusok olcsó játékszere.
Hasonlóképpen nem szabad felülni annak a hivatalos propagandának, amely azt igyekszik elültetni a magyar emberek fejében, hogy az unió meg Amerika sajtója és elitjeinek jelentős része „Magyarországra támadt”. Az elmúlt öt évben egyetlenegy komoly megnyilatkozást nem láttunk, amely ezt az ellenséggyártó állítást alátámasztaná. A kritika mindig konkrét hatalomtartók konkrét politikájára vonatkozik.
Az Egyesült Államok különböző kormányai is követtek el persze katasztrofális hibákat, de azokat sem lenne szabad „Amerikára” általánosítani – különösen, mert az ország elitjein belül is állandó harc folyik a különböző világnézetek között, és egyik sem képes (a komolyabbak és tiszteletre méltóbbak meg sem kísérlik) „halálra ítélni” a másikat. Éppen most jelent meg a 90 éves Jimmy Carter önéletrajza, akit a jobboldal – Obama mellett – a XX. század legrosszabb elnökének tart, noha 1933-tól mindmáig ő az egyetlen amerikai főparancsnok, aki egyetlen háborút sem indított, egyetlen lövést sem adatott le.
Az USA jobboldali szélsőségesei ugyanakkor szent jognak tartják a korlátozhatatlan fegyverviselést, és az ország még 150 évvel a rabszolgaság betiltása után is a fajok közötti viszonyokkal küszködik. Nemcsak a feketebőrű munkanélküliek és elítéltek aránytalanul nagy száma és a rendőri erőszak példái mutatják ezt, hanem az elmúlt hetek déli templomtüzei/gyújtogatásai is. Viszont éppen a legutóbbi charlestoni templomi sorozatgyilkosság vezetett az alapvető tisztesség régóta várt megnyilvánuláshoz. Dél-Karolina szenátusa és képviselőháza végre megszavazta az 1865-ben vesztes, rabszolgatartó Konföderáció lobogójának levonását a törvényhozás épülete előtt. Tévedés ne essék, a jól ismert átlós-keresztes történelmi zászló nem az állam jelenlegi lobogója, hanem a polgárháború századik évfordulóján tűzték azt ki állami „emlékezésként” – de valójában hívó szava lett a polgárjogi mozgalom elleni tiltakozásnak, a szegregációnak és a fajgyűlöletnek. Újabb kilenc halálos áldozat kellett ahhoz, hogy már a jobboldaliak többsége is belássa: a száz ötvenéves konfliktus tüzének folyamatos szítása kiolthatatlan lángokat csiholhat.
A társadalomformáló vízió Szerbiában is hiányzik: a nyolcvanas évek végén meghirdetett negatív vízió minden téren katasztrófához vezetett a szerb nemzet és a szerbiai nép jelentős része számára – de még ma sem képesek túllépni rajta azok, akik ugyan részt vettek az országégetésben, de a közelmúltban vállalták változás színlelését. Aleksandar Vučić miniszterelnök kétértelműségek sorozatával próbálta elkendőzni a lényeget a srebrenicai megemlékezés kapcsán. Elmegy – „ha meglesznek hozzá a feltételek”; ő ugyan „feltételt nem szab, de Szerbiát nem lehet megalázni”; „Szerbia megelőzi azt, ami csak egy ruandai törzsnek nem sikerült” – és csakugyan: a putyini vétó miatt a Biztonsági Tanács nem mondhatta ki azt, amit mindenki tud – hogy Srebrenicában népirtás történt. Pedig a szöveg nem tette felelőssé Szerbiát mint államot – de az orosz vezetés már a népirtás szó igazságától is irtózik.
Világszerte a negatív víziók idejét éljük, amelyek egyetlen célja eltüntetni a valódi bűnöket és megvédeni a tényleges bűnösöket azok dühétől, akik ártatlanul bűnhődnek. Itt az ideje, hogy valaki pozitív vízióval álljon elő – és nem csak Európában.
