Washington, aug. 7.
Három gondolat foglalkoztat újra meg újra az amerikai elnökválasztási maraton fontosabb állomásainak elemzésekor. Az egyik az, hogyan lehet érzékeltetni a hangulatot, a tartalmat(lanságot) és a háttérben maradó lényeget anélkül, hogy részletezhetnénk, mi is történik valójában. A másik – a jelenlegi vajdasági magyar politikai hangulatban különleges fontossággal bír –, hogy mikor lehet végre (újságírói és politikusi kapacitás) Pásztort, Korheczet, Csonkát, Csorbát és a többieket ugyanolyan „kezelésnek” kitenni, mint amilyen tűzkeresztséget – és kereszttüzet – az amerikai politikusoknak elegáns mosollyal, emelt fővel, ügyesen vagy ravaszul el kell viselniük. A harmadik az, hogy vajon miért hiszi a magyarországi jobboldal, hogy az amerikai jobboldal a „természetes szövetségese” – hiszen ezek itt minden lényeges politikai kérdésben homlokegyenest az ellenkezőjét vallják, mint amit a jelenlegi budapesti hatalom.
Nyilvánvaló, hogy az elsőre sincs elég idő, nemhogy a többire. Maradjunk hát annál.
A tévéviták 55 éve alatt soha ekkora várakozás nem előzött meg egy előválasztási csetepatét, mint a csütörtök esti. Egyrészt azért, mert a négy évvel ezelőtti sorozatban a jelöltek alaposan megtépázták egymást, úgyhogy a pártvezetés belátta: az ilyesmi nem szolgálja a választási kilátásokat. Másrészt azért, mert az idén még többen – eddig 17-en, közöttük egy üzletasszony és egy fekete bőrű idegsebész – jelentkeztek a republikánus elnökjelölti tisztségre. Ennyi résztvevő képtelen valódi vitát folytatni két óra alatt, ráadásul az az ingatlanmilliárdos, tévé-showman Donald Trump vezeti a mezőnyt, aki brutálisan lekezelő modorával nyilvánvalóan nem nyerhet. A párt tehát bajban van.
Vagy mégsem! Ennek az utóbbinak a bizonyítására vállalkozott a szélsőjobboldali Fox hírtévé és konzervatív propagandacsatorna az első idei vita megrendezésével. Noha homlokegyenest ellenkező értékelések láttak napvilágot, a Fox és a párt szándéka többé-kevésbé megvalósult.
A választók többségét ugyan még nem érdekli igazán a politikai cirkusz, ám az első tévévitára történelmi csúcsnézettséget vártak. A Fox vezéreinek a célja – a hírtévék reklámversenyének megnyerése, illetve a konzervatív jelölt (akárki is legyen az a végén) minél jobb pozicionálása az ellentábor emberével szemben – nagyszerűen megvalósult, a Fox felülmúlta önmagát.
A kétórás „valóságshow” – éppen a tragikus hiroshimai évfoduló napján – „atombombával” kezdődött, a műsorvezetők megkérdezték a tíz aspiránst, melyikük nem hajlandó kijelenteni, hogy akárki is lesz a végső jelölt, támogatni fogják. Csak Trump jelentkezett – aki már korábban jelezte, hogy ha nem őt választja a párt, akkor függetlenként indulhat. Ezzel szinte garantáltan a demokrata jelölt győzelmét segítené elő.
Már ebből világossá vált, hogy a Fox – reputációjával összhangban – nem az érdemi vitában érdekelt, hanem a politikai intrikákban meg petárdákban. Trump ugyan hozta durva önmagát, és még sokszor ő volt a téma a pódiumon, de dominálni nem tudott – a vélemények megoszlanak: egyesek szerint ő a győztes, mások szerint leszerepelt.
Az est érdekessége, hogy a Fox – komolyságát bizonyítandó – mindegyik jelöltnek feltett egy személyre szabott kellemetlen kérdést, amely múltjuk és jelenük összeférhetetlenségére, vagy más megmagyaráz(hat)atlan hibájukra csapott le. Ez ugyan első pillantásra a kérdezők tisztességét csillantja fel, viszont a valódi célja az, hogy a következő vitákra készülő – korántsem annyira konzervatívbarát – kérdezők kezéből kiüsse a fegyvert.
A Fox – és a 2012-es fiaskón okuló konzervatív stratégia – legnagyobb „találata”, hogy a vitavezetés taktikája mentén a jelöltek néhány kivétellel nem egymásnak estek, hanem folyamatosan Obamát és Hillary Clintont támadhatták.
Az est legnagyobb győztese Carly Firorina, a Hewlett-Packard kirúgott vezérigazgatónője lett, aki ráadásul nem is csúcsműsoridőben, hanem a „kispadnak” (a másik hét, alacsonyabb népszerűségnek örvendő jelöltnek) megtartott, közönség nélküli délutáni vitában vett részt. Ő, aki soha nem volt választott politikus – és pont ebben rejlik a Trumpéhoz hasonló vonzereje –, kemény üzleti logikával és kiválóan kifejlesztett, szó szerint előadott mondókával tarolt. Zárszava pedig Hillary politikai „kivégzésére” irányult: többször is nyíltan hazugnak nevezte a feltételezett demokrata jelöltet. A „sztárjátékosok” között ebben csak az ultrakeresztény prédikátor Mike Huckabee nőtt fel hozzá, aki szerint „Ez a választás látszólag egyetlen személyről szól, akinek nagy a népszerűsége, halvány fogalma sincs arról, hogyan kell kormányozni, tele van botrányokkal, és nem tud vezetni...” amikor már beindult a füttykoncert, mert mindenki azt hitte, hogy Trumpról van szó, a volt Arkansas-i kormányzó hozzátette: „...természtesen Hillary Clintonról beszélek.”
Mint ahogy az egész ravaszdi Fox-show is. Mert valódi politikai programokról és problémamegoldási ötletekről alig-alig esett szó.
Góllista A sztárok Donald Trump: Önmagát hozta. Jeb Bush: A legelnökibb fellépés az övé, ám nem tud kilépni saját árnyékából. Scott Walker: Hiperkonzervativizmusa és pedagógusszakszervezet-ellenessége ellenére stagnált. Mike Huckabee: Prédikátor, nem politikus. Ben Carson: Ő az „egyetlen a pódiumon, aki sziámi ikreket választott szét” – ennyi. Ted Cruz: A pártbosszantó sztárügyvéd a vártnál halványabban szerepelt. Marco Rubio: Az ifjú kubai–floridai tehetségnek jó szónoki ötletei vannak, de még zöldfülű. Rand Paul: Libertariánus eszméinek alig van követője. Chris Christie: Még egy nagyszájú pedagógusellenes jelölt. John Kasich: A hazai pálya előnyét kihasználta, a mezőny legtapasztaltabb tagja. A „kispad” Rick Perry: „Értelmiségivé” avató új szemüvege ellenére halovány. Sick Santorum: Az első múltkori győztesnek esélye sincs. Bobby Jindal: Az egykori jobboldali csodagyerek már csak egykori. Carly Fiorina: Egyértelmű győztes, aki Hillary kemény ellenfele lehetne Lindsey Graham: Külpolitikailag jól megféltalpalt, azonnal bombázná Iránt. George Pataki: Rokonszenves, de esélye sincs. Jim Gilmore: Senki nem tudja, ki is volt ő, és miért is próbálkozik |