Washington, aug. 14.
Megrázó riportot közölt a csütörtöki New York Times az „Iszlám Állam” bürokráciája („Kutató- és Fatva Osztálya”) által szervezett szex-rabszolgaság áldozatairól. Olyan jezidita kiskorú lányokat és felnőtt nőket szólaltattak meg, akik megszöktek vagy akiket (öngyilkos merényletre készülő) „tulajdonosaik” hivatalosan felszabadítottak a több hónapos fogvatartás és rendszeres nemi erőszak után. A beszámolót olvasni is borzalmas – nem hogy átélni a leírtakat. Csak a jezidita áldozatok száma ötezer felett van, akikre jól szervezett „piacokon” alkudozhatnak a „vásárlók”. Az „árverések” nyertesei azt csinálnak rabszolgáikkal, amit akarnak, mert vezéreik arra tanítják őket, hogy a „hitetlen” nők megerőszakolása „istennek kedves” cselekedet. (A zsidó és keresztény nők nem számítanak ebbe a kategóriába, mert ők, „a Könyv népeiként”, adófizetés fejében nem foghatók rabszolgaságra.) Egy 12 éves kislány elmesélte, hogy minden erőszak előtt és után buzgón imádkozott a „tulajdonosa”.
A megmenekülő nők és családjuk – ha nem tudnak hazatérni, mert otthonukat, szülőföldjüket elfoglalta a „kalifátus” – különböző közel-keleti menekülttáborokban tengetik életüket, ahol az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, valamint különböző nemzetközi önkéntes szervezetek (elsősorban a Human Rights Watch és az Amnesty International) próbálnak rajtuk segíteni.
Ilyen és hasonló háborús megpróbáltatások elől menekülnek azok a csoportok is, amelyek az idén elárasztottak egyes európai peremországokat, vagy éppen Szerbián és Magyarországon keresztül próbálnak eljutni, jobb bánásmódban reménykedve, az Európai Unió nyugati államaiba.
Természetesen érthető, hogy az útjuk során érintett vidékeken – amelyeknek legnagyobb része (így Vajdaság és Magyarország sem) nem szokott hozzá idegen menekültáradatok következményeinek megtapasztalásához – elszabadulnak az indulatok. A pattanásig feszült helyzetben az is érthető, hogy azok a leghangosabbak, akik az idegenek jelenléte ellen lépnek fel. Különösen szomorú azonban, ha a jelenséget egy-egy kormány politikai célokra használja fel, és a jólét körbekerítése hirtelen a „civilizáció védelmének” legitim, sőt keresztény eszközeként kerül az állami propaganda szókészletébe. Amihez ügyesen felcserélik a fogalmakat, hogy az uszítás minél hihetőbbé váljon. Még véletlenül sem menekülő emberekről beszélnek, hanem „jóléti bevándorlókról”, migránsokról vagy éppen terroristákról.
Innen már csak egy lépés az a fokú aljasság, amikor – egy-két negatív példával megspékelve – egy nemzet „megmondóembere”, miniszterelnöki barátsággal és pártalapító tagkártyával páváskodva, a kormányához leghűbb napilapban vérontásra szólítja vagy készíti fel a nemzetet.
Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik Bayer Zsolt, aki a pénteki Magyar Hírlapban gyakorlatilag elkerülhetetlenné nyilvánította a vérontást „az európai, fehér, keresztény rassz” védelmében. (Emlékeztetni is fölösleges, hogy így kezdődött minden a múlt század harmincas éveiben.) Ez a véleményformáló rövid kiáltványában tízszer nevezi „hordának” a menekülők tömegeit, ráerősítve néhány további minősítéssel: „vadak”, „beteg állatok”, „veszett kutyák”. Az állítólagosan felsőbbrendű „európai, fehér, keresztény rassz” neki nem tetsző elemeit ugyanakkor „idióta, ön- és közveszélyes jogvédők” hordájának, „nyálfolyató idiótáknak”, vagy éppen „elhülyült európai döntéshozóknak” titulálja. Egy elvadult kommentátor öklendezése önmagában véve nem lenne közveszélyes. De mindezt egy uniós kormány félhivatalos szócsövében – mindezt nemcsak hogy büntetlenül (holott ugyanannak a hatalomnak az alaptörvénye is tiltja), hanem nyilvánvalóan kitüntetett agitátor szerepben – folytatva az a lehetséges következmény, hogy saját népét is ellehetetleníti a „fehér, keresztény rassz” szövetségesei között: kinek van kedve, gyomra odafigyelni az ilyen propaganda támogatóinak mégoly megalapozott figyelmeztetéseire, netán támogatási kérelmeire.
Vajdaságban és Szerbiában – egyelőre – nem harapózott el ennyire a gyűlöletbeszéd. De az elkeseredettség és jogos vagy felkorbácsolt félelem mindenütt veszélyes tüneteket okozhat. A társadalom épeszű vezetőinek ezzel szemben az a feladatuk, hogy hidegvérüket megőrizve, folyamatosan szövetségeket keresve próbálják kezelni a helyzetet.
Lehet ugyan egyre szúrósabb kerítéseket építeni, de ha a szerencsétlenek tömegei – a „fehér, keresztény rassz” egyes vezérei által máris vizionált – valóban „százmilliós” nagyságrendben zúdulnának a „civilizált” világra, akkor annak semmilyen kerítés, semmilyen sortűz nem vethet gátat. Ezért kell visszafogni a retorikát és a világ higgadtabb vezetői mellé állva keresni a megoldást. Aki elhamarkodottan farkast kiált, sőt farkasvadászatot hirdet, az könnyen a farkasok között találja magát.
